Könyvet írni egy dolog. Interjút készíteni valakivel szintén. Saját magadat meginterjúvolni, és abból könyvet írni viszont szerintem a legnehezebb feladatok egyike. Steiner Kristóf megtette. 72 sztorit fogott össze, és Lélekbonbon néven megjelentette elmúlt évei legizgalmasabb történeteit. Hol családról, szerelemről, barátokról, hol ösztönző gondolatokról vagy éppen azok hiányáról mesél.
Egy évvel ezelőtt találkoztam vele először a Nyugatinál, a Costa kávézóban. Vele és Özgével. Egy interjút készítettem a Kiskegyed magazinnak arról, milyen az élete kint Londonban, és mivel tölti mindennapjait. Olvastam arról, hogy Kristóf már közel sem olyan, mint régen, sem külsőleg, sem belsőleg. Mesélt is mindenféle érdekességről, hogyan találkozott a kabbalával, miért jó meditálni, és arról, hogyan készül a vegán muffin. Azonban bennem maradt még kérdés bőven. Az olvasók minden bizonnyal ki lettek elégítve azokkal az infókkal, amiket egy interjú formájában közültünk, de én még szívesen hallgattam volna tovább a történeteket.
Két hete Kristóf bemutatta Lélekbonbon című könyvét, és ebből az apropóból haza is utazott néhány napra. Egy év telt el, és én ismét bedobtam az ötletet: készítsünk interjút Vele. Akkor már olvastam ezt-azt - főleg Kristóf Facebook-ján - a könyvről, és úgy gondoltam, ezek a bonbonok érdekelni fogják az olvasói közönségünket is. Meg aztán végre én is izgatott lettem egy interjú kapcsán, amire már hetek óta nem volt példa.
Kristóf - szerencsére - nem ért rá aznap, amikor a sajtóbemutató volt, így alkalmam nyílt el is olvasni a könyvet, még mielőtt kérdeztem volna róla. Azokban a napokban sok interjúm volt, és mást is olvastam, ezért úgy döntöttem a Lélekbonbon esti mese lesz. Hát rossz ötlet volt. Egyrészt azért, mert letehetetlen olvasmány, és másnap igencsak meglátszott rajtam az alvatlanság. Másrészről pedig, mert bizonyos fejezetei kikészítettek. Volt, ami pozitívan, és volt, ami negatív értelemben. Direkt nem írok fejezetcímeket, nem szeretnék senkit befolyásolni. A pozitív oldala a cselekvés, az azonnali írásra való késztetés, az energia voltak. Úgy éreztem most nyomban írnom kell, különben felrobbanok az ötletektől. Ez sem hangzik túl jól, beismerem, de a negatív érzések ennél sokkal rosszabbak voltak. Az irigység, a sóvárgás, a depresszió. Voltak olyan fejezetek, amelyek után inkább elkezdtem kényszerből pakolászni a fürdőszobában, csak hogy eltereljem a gondolataimat. Kristóf történetei között akadtak olyanok, amikre én is vágytam, hogy megtörténjenek velem. Ez nem adna okot persze arra, hogy beforduljak, és sírhatnékom legyen. Az igazi bajom az volt, hogy egy rosszabb periódus kellős közepén még egy könyv is azt bizonyította: akarat kell, és erő, hogy megvalósítsuk az álmainkat. Kristófnak ez sikerült. Nem kis munkával, de Ő már megjárta azokat az utakat, amiknek én még csak az elejét látom. Mint író, és mint ember. Elismert újságíró, világutazó, szerelmes. Végig gondoltatta velem az elmúlt időszakot. A sztorik, amiket leírt, egyszerűek voltak, tömörek, lényegretörőek.
Egy kétnapos párizsi utazás, igazából egyetlen délutánja vezetett el odáig, hogy itthon ne találjam utána a helyemet. Aki ismer, az tudja, hogy mit jelent nekem Párizs, hogy mennyire vágytam oda vissza. Úgy éreztem megfulladok, odáig jutottam, hogy szponzort találtam a visszaúthoz, már csak egy-két lépés hiányzott ahhoz, hogy másod magammal kiutazzak. Végül ez nem jött össze, pedig már minden gondolatom e körül forgott. Olyan érzésem volt, mintha egy múzeum bejáratánál állnék, aminek a belseje az összes olyan gyönyörűséget rejti, amire én akkor és ott kíváncsi vagyok. De nem jutok el a csodákig, csak az ajtóig, mert nincs időm. Párizson végig száguldottam, szó szerint, mert időhöz voltam kötve, és bár nagyon hálás vagyok, hogy egy cikk miatt ennyire is kijutottam, borzasztó volt a következő néhány nap itthon. Belebetegedtem. Olyan ágynak esősen. Itthon várt a hír: leépítések vannak a szerkesztőségben, nem tudtam, hogy mikor szólnak nekem is, hogy ennyi volt. Állandó stressz. A stressz miatt hetekig nem tudtam írni. Nem találtam interjúalanyt, nem tudtam élvezni az írást. Párizsról szerettem volna írni, de nem ment, mert sírhatnékom volt. Félretettem jobb időkre. Végül a határidő döntött, le kellett adnom a cikket, így összeszorított foggal csak sikerült megírnom, de közel sem úgy sikerült, ahogyan kellett volna. Tehát ott volt az ihlethiány, a vágyakozás egy utazásra, és a többi lelki dologról inkább ne is beszéljünk. Nem is beszélnék.
Szóval mindezek hiánya vezetett odáig, hogy Kristóf könyve tükröt mutasson egy hajnalig tartó olvasás folyamán. Én vagyok a szerencsétlen, aki nem merte azt mondani, hogy márpedig kimegyek Párizsba, ha törik, ha szakad. Én fogom mindig valamire, hogy újabban nem írok valami különlegeset, hogy készítek valami igazán izgalmas interjút. És én vagyok az aki ...
Kristóf is szenved, mint a többi ember. Neki sem jön az ihlet, neki is kell néha egy nyugis kávézó, ahol várja az ötleteket, ő sem ismerte mindig a kabbala tanításait, a meditáció nyugtató hatását. Idő kellett ahhoz, hogy mindezeket felismerje, és megismerje önmagát. Ami pedig zseniális, hogy végül erről írta a könyvét. Összesen 72 ilyen sztorit. Bár biztos vagyok benne, hogy volt ott még bőven papírfecnikre firkantott gondolat. Ami különösen tetszett az az írások egyszerűsége volt. Na de egyszerűen írni is egy művészet. Pláne úgy, hogy a mögöttes tartalom olyan érzelmeket váltson ki, mint amiket belőlem kiváltott akkor éjjel.
Kristóf könyve először összetőr, majd késztetésre ösztönöz. A könyv utolsó lapja után csak bámultam a plafont, aztán reggel elmerengtem a héven, délután pedig egy kávézóban egy pohár bor mellett arra a következtetésre jutottam, hogy voltaképpen minden rendben van. A terv része a depresszió is. Ez a könyv is. Valami új kezdete, valami nagyszerűé, egy eszköz arra, hogy igenis leüljek, és írjak, hogy kutassak, és kalandozzak. Csak abból, hogy elolvastam ezt a könyvet született egy képzeletbeli határ, amivel lezártam azt a néhány hetes rossz korszakot, egy interjú Kristóffal, ami újra ösztönzött további interjúk készítésére, és ez az írás, amit eredetileg csak a fióknak szántam, de úgy gondolom, ennyi őszinteséggel én is tartozom, ha már Kristóf ország-világ előtt el merte mesélni 72 történetét, egyet én is közszemlére bocsáthatok. És hozzá Kristóf néhány sorát, amit a könyvbe kaptam dedikálás gyanánt.
