liviaczank: 2011. nov. 30.

Salzburg gyönyörű. Négy napot töltöttem kint ezelőtti héten, éppen akkor érkeztem, amikor az első adventi vásárok megnyitottak. Vagyis a legjobbkor. A havat hiányoltam, de csak a meleg buszból, néhány órányi séta után hálát adtam az égnek, hogy legalább nem latyakos minden, mert a hideg azért nem maradt el estére.

Amiben én sajnos nem vagyok toleráns, úgy óvodás korom óta, ha vezetnek. Mivel egy szervezett útról volt szó, próbáltam lelkiekben felkészülni, hogy nem mindenhol fogok tudni annyi időt eltölteni, mint amennyit szeretnék. Sajnos elég gyorsan kudarcot vallottam, már az első este megpillantottam egy kis könyvesboltot, antikváriumnak tünt, de nem tudtam szétnézni, mert ‘rohantunk’ a Rezidenzplatz-ra. Aztán megláttam egy kávézót is, a Tomaselli-t, amit még itthon felírtam magamnak, hogy mindenképpen innom kell egy ott egy kávét. Ez sem sikerült, mert szintén tovább haladtunk. Még néhány ilyen kudarc, és már tudtam, itt zendülés lesz, ha nem is ma, de majd másnap. Amit az ember egy adventi vásáron megtehet - vásárol karácsonyfadíszt, forraltbort iszik, csokit eszik - mindent kipipáltam, de nem éreztem attól különlegesebbnek a helyet, csak mert körbe sétáltam a Chriskindl-t, Salzburg legnagyobb adventi vásárát. Velem van a baj, tudom. Én nem tudok átszellemülni az ünnepek előtt, főleg nem ennyire előtte. Mindig is próbáltam rájönni, ez vajon azért van így: mert a szüleim nem tömtek belém diós beiglit már november közepétől, vagy mert nálunk a Keresztapa 1-2-3 megnézése a legjobb decemberi időtöltés, nem a puncs nyalogatása a hideg bódék között? Mindegy, nem jöttem rá, de zavart, hogy míg mások tátott szájjal bámészkodnak, addig én morgok, mert túl erős a világítás, nem lehet jó képeket készíteni. És hideg volt, de ezt már említettem.

Másnap reggel korán indultunk, ide-oda, fel a hegyre, le a hegyről, meg körbe. Képeket még mindig nem lehetett csinálni, mert köd volt, és bár a kilátás pazar volt a Salzburgi várból, de ez fotón nem jött volna vissza. Volt némi szabadidőnk, de az annyira volt elég, hogy visszataláltunk a Getreidegasse-ra. Érdekel a történelem, és meg kell említsem Erikát, az idegenvezetőnket, akinek valami felsőbbrendő képessége volt arra, hogy még a legszivatósabb kérdésekre is azonnal tudja a választ. Szóval Erika nagyon felkészült volt, már tőzsgyökeres salzburginak számít, kétlem, hogy egy helybéli osztrák így tudná a város történelmét és építészetét. Érdekelt, amiket mesélt, és nem csak száraz név-évszám-cselekvés sztorikat mondott, hanem az apróbetűs részeket sem hanyagolta el. De bármennyire is küzdöttem, nem tudtam kiverni a fejemből a könyveket és a kávét, és mostmár az is zavart, hogy Mozart Geburtshaus-a előtt csak úgy elsétáltunk azzal a mondattal, hogy ‘a Salzburg kártyával ingyen meg tudjátok nézni, ha a szabadidőben visszajöttök’. De nem találtunk vissza, és most már oda is el akartam menni ahelyett, hogy egy rideg várban sétálgatok. Amikor Erika kitért a ‘jó’ részre, miszerint a vár bemutatása után még a felvonó melletti kis bódéban ihatunk egy forralt bort, úgy döntöttem minusz egy forralt bor és némi szájhúzás lesz az ára annak, hogy lássam, hol nőtt fel a zseni Mozart. Kedves mosollyal - igen megtévesztő tudok lenni vele - közöltem, hogy nekem olyan helyszínekről kell majd cikket írnom, ami különlegesebb, mint egy üres vár, de természetesen egy vár is fantasztikus látnivaló, de mégis Mozart nagyobb sztár a világon, szóval ha nem nagy gond, én most lemennék innen. Meglepő módon mintha még tetszett is volna neki a lelkesedésem, elengedett. Megtörtem az újságírói társaságot, mert még valaki csatlakozott hozzám. Így legalább tudtam, hogy nem csak én vagyok valami különleges anti várlátogató. Azt például nem értettem, hogyan találtunk onnan a hegyről elsőre a Geburtshaus-hoz, mikor a szálloda volt tíz percre tőle, és akkor bezzeg eltévedtünk.

A Mozart ház érdekes volt számomra, nem mintha több berendezés láttam volna, mint a várban, inkább az érzésért, ami ott belém hasított. Itt volt gyerek Mozart. Álljunk meg egy pillanatra, és gondoljuk végig, hogy mekkora kincs egy ilyen lakás, és mekkora zseni volt az (is), aki kitalálta, hogy nyissák meg a nyílvánosság előtt. Amúgy egy kis történelem: A Nemzetközi Mozart Alapítvány rendezte be a lakást egy kiállítással, és 1880. június 15-én nyitotta meg a kapuit. Kinéztem az egyik kis ablakon, és akkor borzongtam meg. Mozart is állt itt biztosan, és tette ugyanazt, amit most én.

Ez hiányzott. Az érzések, a cikázó gondolatok, a lendület, ami elfeledtette velem, hogy milyen hideg van, végre átéreztem a várost, és örültem, hogy ott lehetek. Mozart kezdte, majd követte a könyvesbolt, ahol be is vásároltam. Szert tettem például egy fotóalbumra. és egy ajándékra is, ami nem éppen adventi meglepetés, de igen hasznos lesz annak, aki kapja. Legalábbis remélem. A kávém elmaradt, de csak azért, mert közben más érdekes dolog is történt velem, és bevallom közben megfeledkeztem róla. Feldobott a város hangulata. Mostmár az adventi vásárt is más szemmel láttam. Kóstolgattam, cseverésztem németül, amit persze egy salzburgi bódés jó néven vesz, hiszen szinte mindenki angolul szól hozzá. Szüleimnek vettem ezt-azt, és olyan fűszereket válogattam össze, amit egy barátnőkkel eltöltött Mikulás házibulin fogunk felhasználni. Kezdett magába szívni az adventi forgatag. Ehhez nagyban hozzájárult az a körülbelül egy órányi szünet, amit nem a csapattal, ovisként kellett eltöltenem, hanem magam fedezhettem fel a várost egy térképpel.

A második nap úgy délig bírtam ismét a menetelős, játékszabályokkal tűzdelt városlátogatást. Tényleg csak velem van a baj, a szervezés, a magyarországi és a salzburgi idegenvezető is tökéletes volt a feladatra, a csoport tagjai jófejek voltak, de én Párizsban is megszöktem, Firenzében is egyedül éreztem magamat a legjobban, és Salzburgban is folytogatott az időhiány és a szabadságom korlátozása. Tehát leszögezném az út megtervezésével és kivitelezésével probléma nem volt.

Előre tudtuk minden nap milyen célpontok vannak. Tudtam, hogy délután lesz egy adventi éneklés a St.Andra-Kirche-ben, a Mirabellplatz-on, aztán valami ördög felvonulás, amiről az idegenvezető lány - a magyarországi - már legendákat mesélt. Engem egyáltalán nem ragadott magával az ördögök eme remek néhány órája, amikor beöltözve, kolompokkal a fenekükön végig vonulnak egy kordonokkal elzárt helyszínen, és néha kiragadnak a tömegből sikítozó lányokat, hogy a földön ‘ütlegeljék’ őket virgáccsal. Tuti én lettem volna az egyik kiszemelt, ezt olyan élesen láttam magam előtt, hogy inkább tereltem is a témát. Ismét zendülésre adtam a fejem, és újra kedves mosolyomat elővéve közöltem, én visszamennék a szállodába megírni a cikkem felét legalább, mert ahogyan a dolgok állnak, kétlem, hogy én hazafelé a buszon gépelni fogok. Nem hazudtam, tényleg irogattam a szobámban, de az ördögök mégis hatással voltak rám, én is rosszaságra adtam a fejemet. Úgy döntöttem elmegyek sétálni, úgyis azt beszéltem meg a csoporttal, hogy a vacsoránál találkozunk. Fogtam egy térképet, rajzoltam egy útvonalat, és elindultam. Már este volt, így a díszkivilágítás beragyogta az egész várost.

Nem szeretek ilyen mézes-mázosan fogalmazni, és most sem túlkapásról van szó, tényleg ragyogott az egész város, szinte egyetlen fát sem hagytak ki, mindenhol arany égők, karácsonyfák, adventi koszorúk. Itt nem kellett keresgélni a lehető legjobb illusztrációkat a cikkemhez, inkább azt kellett figyelnem, hogy ne fotózzak le mindent, mert annyi idő a világon nincs, hogy mindent megörökítsek ebben a városban. Másfél órányi séta, tucatnyi kép, és kigombolt kabát. Két napig majd megfagytam, de most kimelegedtem, de ehhez párszor hülyét csináltam magamból: hanyatt fekve fotózás egy hídon, meg csimpaszkodás egy póznán. Közben andalító zene, Michael Bublé a fülemben. Készültem, Párizs után tudtam, milyen fontos, ha az ember megfelelő zenét hallgat, miközben felfedez egy várost. Ettől olyan filmszerű lesz minden. Az összes zajt kiszűröm magam körül, csak arra koncentrálok, amit éppen fotózni szeretnék, vagy egyszerűen csak nézem azt, ami éppen megragadja a tekintetemet. Kissé irónikus tudom, de ebben a kivilágításban a Salzburgi vár, az a rideg Salzburgi vár tetszett a legjobban.

A vacsoránál a többiek elmesélték, és kamerán megmutatták mit hagytam ki. Aztán elmeséltem én is ők mit hagytak ki. A vége az lett, hogy bár két órát fagyoskodtak, amíg az ördögök megérkeztek, mégis velem sétáltak haza a szállodáig. Meggyőző érveim lehettek.

Hellbrunn. Ismét egy vár, bocsánat, kastély, és ismét egy adventi vásár. Igazából már volt bennem annyi energia, hogy ne zúgolódjak, meg értelme sem lett volna, mivel ez a kastély már nem Salzburg-ban volt, hanem negyed órányi buszútra, így innen lelépni esélytelen volt. A vásár letisztultabb, családias, meghitt. Itt nem volt aranyba öltöztetve semmi, egyetlen dísze volt a vásárnak, azok pedig a piros gömbök. De valami írdatlan mennyiségű. Nem szeretnék valótlanságot írni, de ha jól emlékszem a szervező hölgy azt mondta tizenegy ezer piros gömb díszíti a kastély udvarát és a fákat. Nem találom túlzónak, ezért mertem leírni. Plusz-mínusz pár száz. Erika mondta, hogy van a közelben egy park, meg egy állatsímogató, oda a gyerekeket viszik elsősorban a szülők. Kaptunk egy óra szabadidőt, kérnem sem kellett, lehet már sejtette, mi jár a fejemben. Volt egy átjáró, egy hatalmas kapu, ami mögött megcsillantak a piros gömbök egy olyan fán, ami nem volt se fenyőfa, se nagyon fa. Olyan semmilyen volt. De közelebb érve misztikus volt a látvány. Hatalmas volt, össze-vissza álló ágaira hol kisebb, hol egészen nagy gömböket aggattak. A szórt fényben felfelé nézve olyan volt, minha az ég lenne gömbökkel díszítve. A nyakam elzsibbadt, tekertem rajta egyet. Nem láttam mást, csak vizet, fákat, szobrokat a távolban. Rossz vagyok matekból, itt megsaccolni sem tudom mekkora területről van szó. Azt első látásra is tudtam, ezért jöttem én Salzburgba, nekem ezt látnom kellett, és azt is tudtam, hogy a cikkembe ez a rész biztosan nem fog beleférni, mert se nem advent, se nem díszkivilágítás és forraltbor illat. Ez művészet. Még a Nap is így gondolta, mert a harmadik napon itt sütött ki először. Ehhez zene sem kellett, hogy egy filmben érezzem magamat, a pillanat tökéletes műve volt. Mielőtt még elindultam volna a park felé egy kínai srác jött oda hozzám, és kérdezte, hol van a Hellbrunni Múzeum. Mondtam neki csak sejtem, mintha előbb ott álltunk volna, de ha élményt akar inkább sétáljon itt a parkban. Mosolygott, megköszönte, és elindult a sejtésem szerint mutatott épület felé. Köszi, gondoltam, látom megértetted a lényeget. Én mindenesetre sétálni indultam, mégis zenével, ahogyan kell. A tervező egy olasz művész, Santino Solari volt, reneszánsz stílusban építette a kastélyt és a parkot is, később egy kertfelügyelő, Franz Danreiter igazította ‘moderné’ a park küllemét. Már amennyire azt a 18. század elején modernnek lehetett nevezni. Akkor biztosan kiemelkedő volt, ide jöttek ugyanis ‘bulizni’ az érsekek.

A Nap sütött továbbra is, mivel a szobrok általában vízben álltak, szép fényt kaptak a víztükörről. Tettem egy hatalmas kört. Visszafelé, már a közelben jártam, reméltem, hogy most az egyik tónál végre úgy fog úszni a két hattyú, hogy pont a szobor és ők is látszódjanak. Nagyon felhúztak az elején. Viszont most sikerült egy jó kis fotót csinálnom. Mentem volna tovább, és kit látok a földön a tó előtt a kastéllyal szemben törökülésben? A kínai srácot. Ott ült, meg sem mozdult még a szeme sem rebbent, amikor elmentem előtte. Úgy döntöttem megörökítem. A tipikus múzeumot látogató turista felfedezi a nyugalmat. Ez lett mind közül a kedvenc képem.

Meg sem lepődtem magamon, amikor az állatsímogatóban én is jógyerek módjára elvesztem a pónik és szamarak között. Édesek és viccesek voltak. Az egyik szamár megcsókolta az Iphone-omat, amiért eleinte elég sok rosszat kívántam neki, de irtó aranyos kép lett belőle, úgyhogy végül megbocsájtottam. Némely póni mikulásnak volt öltöztetve, az egyiknek belelógott a szemébe a sapka bojtja, ezen segítettem neki picit. Úgy megpusziltam volna, de ezt inkább nem mertem. Természetesen elkéstem, ezen sem lepődött már meg a csapat. Én azon viszont eléggé, hogy senki nem járt a parkban. Kivéve egyikőjüket. De ő fotós, tőle nem is vártam mást, tudtam, hogy ő is meg fogja találni a hátsó bejáratot. Hellbrunn varázslatos hely, kíváncsi lennék a téli havas, és a tavaszi virágos arcára is. Idővel mindkettőt megfotózom.

Negyedik nap. Elhagytuk a szállodát, majd a várost is, és busszal a Stiegl-be vettük az irányt, egy sörfőzdébe. A sör meg én soha nem találtuk meg a közös nevezőt, és ez most sem volt másként. Érdektelen program volt a számomra, és újra társra találtam a hisztimben. Olyan verőfényes napsütést, és tiszta, páramentes levegőt, mint amilyet a buszból láttunk soha nem tapasztaltam még. Nem hogy Salzburgban, sehol a Földön. A hegyek legteteje is kristály tisztán látszott, mivel a buszban arról álmodoztunk, hogy bár felmennénk az egyik hegyen látott kilátótoronyba.A hegy lábától is messze jártunk, nem hogy a tetejétől, mégis a kilátó csúcsa is látszott. Szóval a fotóssal kiborultunk. Most kéne felmenni a Salzburgi várba, és fotózni a tájat, most kéne az összes hídat, meg most ezt és most azt. Ehelyett Stiegl. Legalább volt egy próbatétel a múzeumban, egy sörpiramis lefotózása, ami sehogy sem akart teljesen beleférni a képbe. Végül megint a hanyatt fekvés mellett döntöttem, a fotós pedig kuncogott mögöttem. Akkorra már összebarátkoztunk. Imponált, hogy valakinek tényleg csillogott a szeme, amikor meséltem a hellbrunni élményeimről.

Sört kóstolni úgy, hogy nem szeretem nehéz. Ennél már csak egy nehezebb van: mosolyogni az osztrák pincérlányra, és elhitetni vele, milyen finom a limitált, csak karácsonykor főzött csodájuk. Biztosan az volt, mert mindenki más lehúzta, rólam meg sikerült egy olyan képet csinálni, amint éppen szagolgatom, és próbálok belekortyolni. Stiegl pipa.

Úton az utolsó célpont, a Hangár-7 felé a buszban a fotós kérte, hogy mutassam meg neki a képeimet, mostmár kíváncsi rájuk. Nem volt gépem, Iphone-nal fotóztam, ezt beismerni egy milliós nagyságrendű géppel sétálgató világutazónak nem volt pirulásmentes feladat. Előre fordultam, amíg a képeimet nézegette, nem akartam látni az arcán a kifejezéseket, mert elég gyorsan el tudnak bizonytalanítani az emberek, ez elég nagy hibám. Hosszú ideig nézegette, aztán odahajolt mellém, és teljes őszinteséggel a szemében azt mondta, hogy reméli miután hazamegyek veszek egy gépet, elmegyek egy fotóshoz és megtanulok minden trükköt, mert ezt a látásmódot kár lenne veszni hagyni. Majd hozzátette, hogy az a hátizsákos srác hátulról fotózva, neki az tetszik a legjobban.

Ha valaha elérek bármit is a fotózás területén, ha egyszer megkérdezik, mikor döntöttem el, hogy komolyabban akarok foglalkozni ezzel a szakmával, ezt a néhány percet fogom említeni. Az embernek kellenek az ilyen behatások, minden tiszteletem azoké, akik önmaguktól képesek valami nagyszerűt létrehozni mindenféle dícsérő bíztatás nélkül. Nekem nem menne, és nagyon hálás vagyok már most ennek a fotósnak, mert bármikor ránézek majd a kínai srácos képre eszembe fog jutni mit mondott nekem.

Salzburg négy nap alatt mindent kihozott belőlem, amit vártam és amit nem. Örömöt, hisztit, nagy nevetéseket, és nagy ásításokat, művészetet, ihletet és igen, bevallom meghozta a karácsonyi hangulatomat is. Mégis sikerült megtőrnie bennem az ünnepi passzivitást. Vettem Mozart golyót - az eredeti Fürst-ből természetesen -, forraltbor fűszert, isteni eperlekvárt karácsonyi muffinhoz. A városban forgatott Muzsika hangjait pedig felkutatom és megveszem. Nem láttam még, de nem is bánom, most jött el az ideje, igazán tudom majd értékelni ilyen élmények után, és jártam számos forgatási helyszínen is. A cikket megírtam, bár őszintén sajnálnom, hogy ez a csak nem tizennégy ezer karakteres írás nem jelenhet meg helyette, így ‘csak’ a salzburgi adventről fog szólni. De remélem másoknak is meghozom a kedvét a városhoz, és ha van lehetősége, kilátogat. Aki pedig ezt az írásomat is olvassa talán még inkább megérti, miben rejlik a város különlegessége. Nekem már csak egy feladatom maradt: előhivatni a kínai srácos képet, és olyan helyre tenni a lakásomban, ahol mindig szem előtt lesz.

Íme néhány a képek közül: