Levegő. Az egyik őselem. Ezt kellett megszemélyesítenem és megfotóznom az első Kreatív Styling vizsgámra. Mindennek megvolt a sorrendje, hétről-hétre kaptuk a feladatokat. Az első mindig a gyűjtés. Mivel stylist szakosok voltunk, az őselemeket ruhákban kellett kifejezünk. Egy őselemet kellett választanunk, és hozzárendelnünk ruhákat. Nálam a könnyed, légies anyagokat játszottak kulcsfontosságú szerepet. Itt is úgy müködött minden, mint az újságírásnál. Eleinte még fogalmad sincs a végeredményről, mozaik darabokból próbálsz egy egészet kirakni, de meglehet, a legvégén kapod csak meg azt a kis pluszt, amitől valóban teljessé válhat a munkád. Mindaddig nem éreztem magaménak a feladatot, és voltak összetűzéseim a tanárral, míg egyik reggel meg nem vettem az ELLE magazint. Felültem a hévre és nézegetni kezdtem az újságot. A címlapon egy fiatal lány volt, új még nekem, nem ismertem előtte. Odalapoztam, ahol a vele készített interjú volt. A lead-ből kiderült, hogy a Magyar Állami Operaház üdvöskéje. Egy balerina. Felméry Lilinek hívták. Megfogott az a lány. Ez volt az a pillanat, ami nélkül addig nem értettem meg a feladatomat. Ő volt az, aki nekem tökéletesen tudja vissza adni a levegőt. Tudtam, hogy ő az. Csak az volt a dolgom, mint az interjúk előtt: megkerestem az adott személyt. Lilihez egyetlen elérhetőségem volt: a Facebook. Gondoltam, miért is ne, egy balerina is facebookozhat a szünetekben, hátha gyorsan vissza is tud írni. Napok teltek el, már feladtam. Biztosan sok a dolga, nem lehet könnyű éjjel-nappal táncolni. A feladatommal úgy voltam, hogy kidobom, és újat kezdek, hátha a tűz vagy a víz nagyobb ihletet fog adni. A levegő nekem egyenlő volt már Lilivel, nem tudtam elereszteni a gondolataimból. Aztán egyik nap mégis jelentkezett. Elnézést kért, amiért ennyi ideig nem válaszolt, de nem sokszor van alkalma az emailekre válaszolni. Nagyon örült a felkérésnek, csak annyi kérdése volt, mikor, és hol lenne a fotózás...
Eljött a prezentáció ideje, amikor már csak annyi a feladatunk az órán, hogy egyben mutatjuk be a fotótervet, a gyűjtéstől egészen odáig, milyen sminket és hajat képzeltünk el a modellünknek. Nagyon izgatott voltam, mostmár szívem-lelkem beleadtam a fotózásba. A prezentációm minden eleme megvolt, bemutattam a modellt, elmondtam, milyen ötleteim vannak. A reakció nem éppen az volt, mint amire számítottam. A tanárom azt mondta, túl sok érzelmet viszek a fotózásba, nem kell ennyire szentimentálisnak lennem. Hogy is ne kéne?! Egy balerináról beszélünk, aki a levegőt fogja 'eltáncolni' a fényképezőgép előtt. Mi ez, ha nem maga a szentimentalizmus? A nyersesség rontotta volna el a végeredményt, ebben biztos voltam, így amint kisétáltam a teremből semmisnek vettem a 'vádakat'.
Egy fotózás legnehezebb pontja - és ezt egy év után is tartom - a tökéletes időpont. Egy stáb minimum négy emberből áll: a fotósból, a fodrászból, a sminkesből, és a stylistból. Minimum. De ehhez még jönnek a stylist asszisztensek, akik a lámpákat, a füstgépet, a derítőket tartják, a fotó asszisztens, ha szükséges, és persze a modell. Vagyis a stáb lehet nyolc fő is. Nyolc fő, egy időpont. Óriási. De csodával határos módon találtunk időpontot, egy vasárnapi napot.A ruhával itt nem kellett sokat bajlódnom, egy nagy fehér szoknyára volt szükségem, egy fehér dresszel, és persze az elmaradhatatlan balerina cipő. Lilivel a Deák téri Coffee Heaven előtt találkoztam. Nem tudom mire számítottam. Gondoltam biztosan nagyon vékony és magas lesz, kontyba fogott hajjal, peckes tartással és kissé rideg stílussal. A rideg stílusról csak annyit, hogy soha nem találkoztam még egy balerinával sem azelőtt, így csak filmekből szedtem össze az infókat, meg hát ésszerűen, ki ne lenne rideg azok után, hogy agyon van tőrve a lába és állandóan szembe kell néznie a ténnyel, ha nem hajt kifulladásig egyszerű háttértáncos lesz belőle csupán? Szóval a törékeny külső rideg belsőt takar. Ezzel az utolsó gondolatommal néztem körbe a téren. Egy piros kabátos, talán még nálam is alacsonyabb - 164 centi vagyok - lány állt meg előttem hatalmas mosollyal. Egy pillanat alatt szétzúzta azt az utolsó képet a kifulladt véres lábú táncoslányról. Ez a lány sugárzott. Sajnos foglalkozási ártalom, hogy az embereket azonnal kérdezgetni kezdem, mint egy interjún. A tizenöt perces út alatt rákérdeztem én is az ELLE-ben olvasottakra. Elmesélte, hogy körbe járta már a világot, szinte az összes világhírű balett intézetben táncolt már. Ami pedig még nagyobb elismerés a számára, hogy főszerepet kapott a Rómeó és Júliában. Mindössze húsz évesen. A kabát teljesen eltakarta a testét, így csak egy lány volt a sok közül. De szép volt az arca, olyan, mint amilyenre az ELLE címlapjáról emlékeztem.
A fotózás első fázisa a haj, és a smink. Örült neki, hogy kiengedett, hullámos hajat találtam ki neki, mert nem szereti, hogy állandóan kontyba kell fognia az Operában. A smink egyszerű volt, arany szemhéj és lepúderezett, matt arc. Mindenközben a fotós előkészítette a stúdiót a fotózásra, próba fotókat készített, beállította a fényeket. Lilivel elmentünk átöltözni. Nagyon hideg volt, így a piros kabát még mindig rajta volt. Odaadtam neki a ruhát, és ő elment öltözni. Aztán egyszer csak ott állt előttem Lili, a balerina. Valóban törékeny volt, peckes tartással. Leült, hogy felvegye a balettcipőt, vagy ahogy ő mondta: a spicc cipőt. Kérdeztük tőle, mennyire fájdalmas táncolni egy ilyen valamiben, és igaz e, amit a balettos filmekben látni, hogy annyira megdolgozzák előtte a cipő talpát, meg nekiesnek smirglivel? Mondta, hogy szó sincs ilyesmiről, nem kell azt ütni, kalapálni, megszokja a láb, és ennyi. Bár meg sem tudja számolni, hányszor törte már fel neki a lábát, meg esett le a körme, de a balett már csak ilyen. Azt is mondta, hogy az ő lába még viszonylag szépnek is számít a többi balerinához képest, semmi nagyobb heget nem látni rajta.
Kész ötlekkel járultam a fotós elé, aki tovább adta az instrukciókat Lilinek. A szoknyát ezer biztosító tű tartotta, egy éppen befuccsolt esküvői szalonban vettem. Nekem pontosan ilyen fényes anyagú szoknya kellett, ezért ötezer forintért kibéreltem, majd az ajtóból visszakiabáltak értem, hogy ne is hozzam vissza, úgyis csak kidobnák. Jó nagy volt ahhoz, hogy kicsit rásegítsek a lendítéseknél, hátulról dobtam a lába után, hogy még szebb legyen az esése. Tetszettek a képek, gyorsan is haladtunk. Egy kis pihenőre buzdítottam mindenkit. Lilit azonban tovább nyaggattuk, hogy mutasson még mozdulatok, hiszen olyan szép! Megmutatta, hogyan célszerű felemelni a lábat három lépésben, amikor nyújtani kell. Egy pillanat alat történt, a harmadik mozdulatra véletlenül éppen úgy állt be a fény elé, hogy az átvilágította a szoknyáját, és ettől az egész alakja áttetsző, olyan légies lett. A fotós azonnal odaugrott, 'Lili kérlek meg ne mozdulj!' felkiálltással, és máris kattant a gép. Én is lefotóztam a kis gépemmel, hogy majd a kész fotókig is tudjak mit mutatni az érdeklődőknek. A füst, amit egy géppel fújtunk mögé olyan volt, mintha a felhők között táncolna. Ez lett A kép.
A fotózás után néhány nappal megbeszéltünk egy találkozót a fotóssal, együtt kiválogatjuk a képeket, hogy utána kezdhesse az utómunkákat. Beültünk egy kávézóba, már nagyon izgultam. Még a werkeken is látszott, hogy mennyire jól sikerült minden. Első fotózásra nem is kívánhattam volna tökéletesebbet. Láttam a fotóson, hogy valami baj van. Kérdeztem, hogy otthon hagyta a fotókat a gépen? Nem baj, majd legközelebb összefutunk. De ennyire sajnos nem volt egyszerű. A gépről már letörölte, a laptopon pedig nyoma se volt. Maga se értette, mi történhetett, előtte még nézegette őket az asszisztenssel. Fél óra múlva már biztos volt: a képek elvesztek. Nem volt több időm, suliba kellett mennem. Kreatív workshop. A tanár mindig jókedvű, pedig esti suliról beszélünk, ahol azért egy idő után az ember csak elfárad a nap végére. De ő nem. Mosolygott, hangosan, poénkodott, velem is. Csak arra emlékszem, hogy kiviharzottam a teremből a hideg levegőre. Nem akartam elhinni, hogy a több hónapos munkám, az első munkám, a balerinám képei elvesztek. Az én hibám, mert nem kértem másolatot, de kit érdekel? Vizsga lesz, még két fotózás ezen kívül hátra volt. De azok nem is érdekeltek. A balerinás képeim elvesztek.
Ami megmaradt életem első fotózásáról, a saját gépemmel fotózott werkek. Köztük volt a füstös, véletlen kép, ami valamelyest tompította a sírást. Hát ez van. Napok kellett arra, hogy újra tudjam gondolni, mi lenne a legcélszerűbb egy ilyen szituációban. Nincs mese, még egyszer meg kell csinálni. Nem fogom feladni, akkor is Lili lesz a levegő! Mindenki újra elvállalta a fotózást, és mind a mai napig úgy érzem, hogy ami miatt egyikőjük sem mondott le a fotókról, az az élmény, a szentimentalizmus, amit ez a kis balerina kihozott mindenkiből az alatt a néhány óra alatt. Február 2-án volt a vizsga, mi stílusosan 30-án fotóztunk.
A ruha, a stáb ugyanaz volt, a stúdió változott, és a háttér. Az első fotózásnál egy speciális fólia volt felfüggeszte, amit hátulról világítottunk meg, ez jelképezte - volna - a fátyolfelhős eget. Ez a fotózás is jól sikerült, de a mozdulatok, a beállítások mások voltak, nem volt benne annyi .. igen, szentimentalizmus. Ez nem Lili hibája volt, nem is a stábé, csakis az enyém. Annyira hozzám nőtt az első fotózás, az ELLE-től kezdve, a piros kabáton át minden, hogy azok nélkül nekem már nem jött át az élmény.
Öt fotót lehet maximum kiválasztani a vizsgára. Ilyenkor a szempont az, melyik fotók mutatják meg leginkább a koncepció lényegét. Valami még hiányzott. Nincs bosszantóbb érzés, se az írásban, se a fotózásban, amikor érzed, hogy az a munka a kezedben még nem tökéletes. Kell még egy kérdés, még egy beállás, ahhoz, hogy az egésznek meg legyen a maga értelme. És ami a legfontosabb: másoknak is, nem csak nekem.
A vizsga napjára megtaláltam a megoldást, így már büszkén mentem be a bizottság elé. Őszinte voltam. Elmeséltem mi történt, hogy mennyire megviselt ez a fatális hiba, és bár a fotók megszülettek olyan minőségben, ahogyan azt tanították, én mégis kiemelnék egy másik, szentimentális képet, azt, amitől az egész munkám értelmet nyert. Beválogattam a fotók közé az én gépemmel készült, photoshop-tól mentes véletlen képemet. Kivetítettem nekik és kértem, nézzék úgy, mintha nem tanárok lennének. A másik két fotózásról még nem mesélnék, azok is külön történetek lesznek. Közös értékelés volt az egész csoport előtt. Elmondták ki miben fejlődött, vagy miben kéne, hogy fejlődjön. Aztán jöttek az osztályzatok.
'Czank Lívia, az őselem című munkáját jeles osztályzatra értékeltük.'
Hetekkel később kiállítás megnyitóra készült a Krea. Az első és másodéves hallgatók vizsgamunkáiból válogattak, amikből az iskola falait díszítették fel. Rengeteg vendégre számítottak, szakmabelieket is meghívtak. Senki nem árult el semmit, csak annyit, hogy majd kapunk egy emailt, amiben kis méretben küldik el azokat a képeket, amiket beválogattak a kiállításra. Az emailben ott állt a nevem, és az egyik fotóm. Ezt a fotót poszter méretben nyomtatják ki, majd üveglapok között helyezik fel a falra. Vagyis, én helyezem fel, ez a hallgató ajándéka, mondhatjuk úgyis a dícséretes ötös. Az iskola megtelt a plexi üvegeket takarító hallgatókkal. Ezek voltak az utolsó simítások.
A kiállítás estéjén tényleg nem lehetett elférni, annyian jöttek el. Persze csak egyetlen fontos feladat volt igazán: odaállni a munkád elé, hogy lefotózhassanak vele. Minden fotó éles volt, gondosan megkreált beállítással. Az enyém szemcsés a nagyítástól, és véletlen. De egyik képemet sem láttam volna szívesebben azon a falon.
És még néhány fotó:
A stáb: fotós: Marek Zoltán
smink: Szelepcsényi Kata
haj: Czövek Lilla
