Egy jó cikk, egy érdekes könyv, egy sokatmondó interjú. Ezek töltenek fel engem energiával. Főleg az, ha valaki tollából olyan tapasztalatokat, gondolatokat olvasok, amikben magamat is megtalálom. Olyan ez, mint egy terápia. Mások fizetnek egy jó pszichológusért, akik lefektetnek egy kanapéra - gondolom, filmekben legalábbis így van - és kérdeznek, vagy csak simán hallgatnak. Egy jó írásban a sorok között vannak a kérdések, és gyakran a válaszok is. Ugyanakkor menedéket is nyújtanak, amikor rádöbbenek: bizony nem csak nekem vannak kilátástalan jövőképeim, nem csak én forgolódok hosszasan, álmatlanul éjszakánként, és a többi és a többi. De ez csupán menedék, egy kicsit jobb érzés azáltal, hogy tudom, másnak is ugyanolyan rossz. Ez így elég furcsán hangzik, belátom, nem kívánom én, hogy más is szenvedjen, de ha már megtörtént, akkor miért is ne érezhetném így?!
A menedék mellett azonban sokkal fontosabb a boldogság. Az erő, amit akkor érzek, ha elolvasok egy írást, vagy beszélgetek egy nagyon jót egy addig számomra idegennel. Amikor új ingereket kapok, tanulok a másiktól, és inspirálnak az olvasottak/hallottak. Olyankor azonnal írnék, mindegy, hogy mit, lehet csak azt az érzést, hogy most mennyire jól érzem magamat, mindegy, csak én is alkothassak, hogy érezzem, én is azok közé az emberek közé tartozom, akik azt a szöveget írták vagy azt a történetet mesélték el egy kávézóban. A legjobb az én szakmámban, hogy mindezek által a szenvedélyemmé, és mondhatom, lételememmé válik a munkám. Szükségem van ezekre az energiákra ahhoz, hogy boldog legyek. Mostmár biztosan tudom. Honnan? Amikor nincs, akkor úgy érzem megfulladok. Amikor semmi sem jó, csak ülök, és nem értem mi bajom van. Olyankor veszekszem azzal, aki nem érdemli meg, csak mert irigylem, amiért ő nem érzi azt, amit akkor én. Nem ízlik semmilyen étel, akkor nem jelent örömet beülni a kedvenc kávézómba...
Aztán hirtelen történik valami. Látok valakit a tévében, olvasok valakiről egy újságban. Akarom őt. Megkeresem, és interjút kérek tőle. Ő ad is, majd mintha ez lenne a mozgatója, mintha egy nagy kerék lenne, amit újra beindít egy lökéssel, sorra jönnek az újabb ötletek, interjúk, cikkek, írások a fióknak, minden. Megint boldog vagyok. Ilyen pillanatokban szokott jönni egy másik gondolat is. Amikor látom a fáradt, nyűgös, megtört embereket a héven, a metrón, amikor beszélgetek bárkivel, baráttal vagy rokonnal vagy azok baráratival. Mesélik, hogy milyen nehezen tudnak reggel felébredni, és bevonszolni magukat az irodába, és egész nap ímélekre, és telefonokra válaszolni. Amikor egyetemen algoritmusokat tanulnak, holott nem is ezzel szeretnének foglalkozni az életben, hanem mondjuk delfineket menteni a világ másik pontján. Nem boldogok. Boldogsághormont szabadítanak fel, amikor este elmennek futni, úszni, aerobicozni, de azok csupán a test kémiai válaszai, endorfin, és adrenalin. Mind múló dolgot. Másnap reggel ugyanúgy fel kell kelni. Ezért sajnálom őket, és adok hálát, amiért az én munkám maga az endorfin, és az adrenalin. Amiért egyik napom sem monoton, mindig újdonságokkal teli. Az én egyetlen, és állandó feladatom ‘csupán’ annyi, hogy ezt a lehetőséget a lehető legjobban kihasználjam. Azt már csak mi, írók tudjuk, hogy a ‘csupán’ szó néha mennyire de mennyire nehéz feladat.
