Sárguló falevelek, szikrázó napsütés, kellemes meleg. Nem hiába szólnak versek Párizsról éppen ősszel. Ilyenkor még romantikusabb, és magával ragadóbb, mint az év többi szakában.
Egy stábbal utaztam Párizsba. Konkrét célunk volt, amiről kicsit majd később. Szerencsénkre úgy alakult, hogy egy egész napunk volt körbenézni, ami ajándék, de az, aki már járt ott, mint én is, jól tudja, egy nap édes kevés ebben a városban. Talán egy élet is kevés lenne. Párizsban utoljára gimnazista koromban jártam, már akkor is a Föld legszebb helyének tartottam. Még akkor is, amikor a világból még oly keveset láttam.
Este nyolc órakor szállt fel a gépünk, a két órás út alatt kicsit összeismerkedtünk egymással. A csapat újságírókból, és egy fotósból állt. Nánási Pál nevét szerintem már senkinek nem kell bemutatnom. Ő jött el velünk, hogy megörökítse az eseményt, amiért utaztunk. A gép két és fél óra múlva landolt a párizsi Charles de Gaulle reptéren, ahol már várt minket a szálloda transzfer kocsija. Egy kellemes, néhány tucat férőhelyes szállodában laktunk, közel a Bastille-hoz. Azt már évekkel ezelőtt is megtanultam, ha csak két szó erejéig is, de franciául kell megszólalni, mert onnantól kezdve lekenyereztünk bárkit a városban, sőt, az egész országban. A recepciós néhány perces eligazítást tartott, ezek közül engem a reggeli felszolgálása érdekelt, ugyanis minél előbb szerettem volna elindulni a párizsi felfedező utamra.
Bor, és sajt Már akkor este sem vesztegettük az időnket, gyorsan becsekkoltunk a szobákba, felfrissültünk, és elindultunk az első francia vacsoránkra. Ott, a Bastille környékén találtunk is magunknak egy vendéglőt, nem is nagyon mertünk tovább keresgélni, mert hétköznap éjszaka volt, és már nem igazán szolgáltak ki minket. Itt is csak mi szerettünk volna vacsorázni már, de ez nem okozott gondot a pincérnek, hozta is az étlapokat. Ha már Franciaországban vagyunk, a sajt, és a bor kötelező. Palira bíztuk a bor kiválasztását, aki kérte is a pincértől egyik kedvencét, egy palack Chateau Tour De Beauregard-ot. A sajttálon camamber, brie, és penészes sajt, a borral együtt fenséges lakoma volt. Kicsit összebarátkoztunk, megbeszéltük, hogy másnap reggel kilenckor találkozunk a reggelinél, aztán együtt indulunk neki az egynapos párizsi kalandnak.
Piknik az Eiffel-torony lábánál Egy hamisítatlan francia reggeli - baguette, vaj, lekvár, kávé, péksütemény - után volt, aki egyedül indult a városnézésre, és voltunk, akik kis csapatban. 4-5 metrómegálló alatt már a Champs Elysées-n találtuk magunkat. Mi nem a híres divat sugárúton sétáltunk végig, hanem a vele merőleges George V. utcán, ami levezetett a Szajna partjához. Az utca felénél már kikandikált a fák lombjai mögül az Eiffel-torony csúcsa, amitől ugyanolyan izgatott lettem, mint nyolc évvel ezelőtt, gimnazistaként. Hirtelen úgy éreztem, borzasztóan kevés az időm, és legszívesebben futva tettem volna meg a toronyig az utat, és onnan is tovább futottam volna, ameddig csak bírom. Végül sétálva is tisztes időn belül elérkeztünk a toronyig, az út közben betértünk egy boltba is, ahol vettünk ebédnek valót: sajtot, bort, baguette-t. Ugyanis eldöntöttük, hogy piknikezni fogunk az Eiffel-torony lábánál. Ez a zseniális ötlet aznap nekünk, és még úgy száz embernek jutott eszébe. Negyed óráig bírtam a fűvön ülve, az ebédünk elfogyott, nem volt már miért maradni. A többiek még hanyatt fekve élvezték az őszi napsugarakat, de nekem ez luxus volt, hiszen már csak pár óránk maradt a munkáig. Igen, mert ide dolgozni jöttünk, végülis.
Párizs képekben Elköszöntem a következő néhány órára, és kettesben a térképemmel nekivágtam a városnak. Nem akartam az a tipikus turista lenni, aki ezerszer megörökíti az Eiffel-tornyot, és közben észre sem veszi, mennyi gyönyörű pillanat röppen el az orra előtt. Így még kicsit elidőztem a torony körül, sétálgattam, kerestem A fotót. Végül hasalni voltam kénytelen, de sikerült. Egy fiatal pár piknikezett szintén a parkban, előttük az Eiffel-torony. Izegtek-mozogtak, látszott, hogy még friss párról volt szó, vagy még nem is voltak egy pár. Hosszú percek után a lány mégis odabújt a sráchoz. Engem nem láttak, mert mögöttük feküdtem a füvön. Ellenben mindenki más igen, amint lesifotót készítik a randiról. Mostmár indulhatok is tovább.
Az Invalidusok Dómjáig, ahol Napóleon van eltemetve, csak pár perces volt az út. Innen visszakanyarodtam a Szajna felé, ahol a Pont D’Alexandre III. hídhoz érkeztem. Párizs 37 hídja közül ez a híd a leghíresebb, gyönyörű, aranyszobrai a filmrendezőket, de még a divattervezőket is megihlette már. Itt már szinte minden fényképező kattintásnál mosolyogtam örömömben. Itt mindenki visszaváltozik kisgyerekké. A hídon túl a Concorde tér látványa fogad, közepén az egyiptomi obeliszkkel. Még most sem sietek igazán, bár már az órák száma vészesen fogy, azért próbálok ‘értelmes’ fotókat készíteni. Ebben a fények is a segítségemre voltak, délután négy óra, felhőtlen égbolt. A Tuileriák kertjénél estem kicsit kétségbe, rövidebbre emlékeztem, de a Concorde tértől induló elején még nem láttam a végén magasodó Louvre-ot. Tavak, virágosmezők, remekre szabott, dizájnos minifák. A franciák mindig tudták, hogyan osszák meg az emberek véleményét.
Dan Brown szavai jutottak eszembe a Da Vinci Kód című könyvből, amikor is Robert Langdon a Louvre üvegpiramisai láttán megjegyzi, ha azt mondja egy franciának, hogy szépek a piramisok, az azt feleli ‘csúf sebhely Párizs arcán’, ha szídja őket, akkor biztosan dícsérni fogja azokat. Szerintem szépek. Fotózás szempontjából pedig különösen. Itt aztán lehet mértani pontosságú emlékeket készíteni, bár megjegyzem, itt is volt, hogy hasalnom kellett. Vége. Innen metróval vezetett tovább az út, vissza a szállodába, hogy felfrissüljek, és átöltözhessek a munkára. Még nem múlt el a gyermeki mosoly az arcomról, mégis sírni tudtam volna, hogy véget ért a nap felfedező része.
Ahol a meztelenség művészet A Crazy Horse-t 1951-ben alapította egy avantgárdista művész, Alain Bernardin. Ennek a produkciónak semmi köze a Moulin Rouge-hoz, bár voltaképpen itt is táncos előadásról van szó, ahol a főbb szerepekben gyönyörű nők vannak. Mégis egészen más. A francia kabaré idén ünnepli 60. évfordulóját. Ebből az apropóból turnéra indulnak, és novemberben Magyarországra is ellátogatnak. Minket az a megtiszteltetés ért, hogy beleshettünk a kulisszák mögé, és interjút készíthettünk a táncosokkal, és még az esti műsort is megnézhettük, a Forever Crazy-t. Az előadás előtt néhány órával érkeztünk a George V. utcában található Crazy Horse-ba. André fogadott minket, a jelenlegi tulajdonosNŐ. Közel egy órában mesélte el nekünk, hogy a lányoknak mennyire szigorú feltételeknek kell megfelelniük, hogy nem elég csak a tökéletes test, egy olyan szexepillel, kisugárzással kell rendelkezniük, amit a franciák csak így emlegetnek: ‘je ne sais quoi’. Itt nem csupán meztelenségről van szó. A franciák ízlésesek, meséli André, olyan fénytechnikával vannak megvilágítva a táncosok, ami pont csak annyit mutat, ami még egy női nézőnek is tetszhet. Itt meg is jegyzi a számomra akkor még elképzelhetetlen tényt, hogy bizony ezt a show-t több nő látogatja, mint férfi. Miközben mesélt, szűk folyosókon elérkeztünk a szobába, ahol kétlem, hogy bármelyik nő uralkodni tudott volna magán. Karl Lagerfeld, Jean Paul Gaultier, Louboutin és még sorolhatnám a világhírű tervezőket, akik a műsor fellépő ruháiért, és kiegészítőiért felelősek. Én pedig ott álltam a ruhák, és cipők között. Láttuk azt a kristályokkal kirakott fejdíszt is, ami kizárólag a magyarországi fellépésre készül. Egyszóval egy női oázisban voltunk. bár ezt kétlem, hogy a csoport férfi tagjai is így élték meg. Alain Bernardin szobájába is bekukkanthattunk, ahol két héttel előttünk még Scarlett Johansson járt a show előtt. De járt már abban a szobában Elvis Prestley, Steven Spielberg, és Madonna is. A műsorra már gyűltek a turisták, és valóban sok volt a nő közöttük.
Forever Crazy Volt bennünk egy parányi kétség, főleg, minek után Pali több évtizedes aktfotózás után azt mondta, szerinte nagyon nehéz már úgy bemutatni egy meztelen nőt, hogy az valóban újat adjon a közönségnek az előadáson, vagy utána a fotókon. Kíváncsian vártuk tehát a Forever Crazy lányait. Nem kellett csalódnunk, a kilencven perces előadás minden pillanata szemet gyönyörködtető volt, és valóban új megvilágításba helyezte a női testet. Pali szerint is. Nem pusztán táncosokról van szó. A lányok egytől-egyig világhírű balettintézetekben tanultak, és az, hogy tökéletesek, hát, lehet kevés is rájuk ez a kifejezés. Egy életre szóló élmény volt, még nekem, nőként is. A Crazy Horse ajtajánál még egy fotó, majd elindultunk vissza a szállodába, hogy összepakoljunk.
A taxiból még megörökítettem a kivilágított Eiffel-tornyot a telefonommal, és elgondolkodtam azon, hogy az elmúlt egy nap eseményei után meddig bírom majd ki Párizs nélkül. Most biztosan nem nyolc évig. Jövőre visszatérek.
