Nem mondhatnám magamat egy rajongó típusnak. Nem voltam lámpalázas az eddigi interjúim előtt. Kivétel egyet ...
Kovács Ákossal már jóval azelőtt szerettem volna találkozni, mielőtt újságíró lett belőlem. Úgy négy éves korom óta. Két bátyjám van, akik tinédzserként a Bonanza Banzai dalaira buliztak, később Ákos összes lemezét szorgosan gyűjtötték. Természetes tehát, hogy én is az ő zenéjén nőttem fel. Tizenkilenc évvel később az egyik lapértekezleten azt a feladatot kaptam, hogy menjek el egy fesztivál sajtótájékoztatójára, amin többek között Ákos fog beszédet mondani.
Hatalmas reményeket fűztem az eseményhez. Mondtam a főszerkesztőnek, hogy szeretnék interjút készíteni Ákossal. Azt válaszolta, szerinte nem fog összejönni, mivel Ákos nem az az előadó, aki csak úgy interjút adna egy bulvárlapnak, de persze, próbáljam meg nyugodtan. A bulvárlap ez esetben a Hölgyvilág magazin volt, ami nem is igazán minősül bulvárnak, ezért is bizakodtam, hátha.
Ákosnak van egy borpatikája a Bem rakpart végén, oda szervezték meg a sajtótájékoztatót egy nagyon meleg júniusi napra. Olyan egyszerűnek láttam a helyzetet. Odamegyek hozzá, bemutatkozom, és megkérdezem, lenne e ideje rám egy interjú erejéig.
Esélyem se volt. Lecsaptak rá a zenei portálok, televíziós csatornák. Körbenéztem, kivel lehetne beszélni, ha már Ákossal nem tudok. Fiák Krisztinához irányítottak, Ákos menedzseréhez. Elmondtam neki, mit szeretnék tőle. Azt válaszolta, hogy Ákosnak torokgyulladása van, és így is csak nagyon halkan tud válaszolgatni, egy nagy interjú nem fog most összejönni vele, kímélnie kell a hangszálait, hiszen mindjárt itt a koncert.
Mindenesetre odamentem bemutatkozni Ákosnak, ez volt a hab a tortán..torta nélkül. Olyat tettem, amit előtte még soha. De, mindegy is volt, úgysem lesz interjú, akkor legalább ennyi öröm érjen: kértem egy közös fotót vele. Megkaptam, elköszöntem, hazamentem.
Október elején éppen suliba készültem, amikor megszólalt a telefonom. A telefon végén Fiák Krisztina volt.
' Úgy emlékszem, szerettél volna Ákossal egy interjút még a nyáron. Ne haragudj, hogy csak most telefonálok, de Júlia születése, a koncertek, és az új album utómunkái mellett Ákosnak csak kevés interjúra van lehetősége. Azonban most találkozna veled, hogy feltehesd a kérdéseidet. '
Három hetem volt az interjúig. Általában egy-két napom van csak, de akkor sem készülök fel, csak elolvasom az illető életrajzát, aztán úgyis a szituáció, és a válaszok szülik a következő kérdéseket. Ákossal teljesen más volt a felállás. Először is mit tartsak szem előtt? Újságíróként vagy rajongóként álljak elé? Rajongóként teljesen más kérdéseim voltak, mint újságíróként. Kit érdekel a bulvár, amikor egy olyan művésszel beszélgethetek a zenéről, mint Ő?! Nem tudtam mit várnak el tőlem a szerkesztőségben, és mit várnak el a barátaim, akik szintén nagy rajongói Ákosnak, és el szeretnék majd olvasni a cikket. Úgy döntöttem, hogy rajongóként ülök le vele szembe, az őszinteség nem árthat.
Eljött a nagy nap. A barátnőmet megkértem, falazzon nekem Művészettörténet órán, mert reméltem, hogy nem fogok rá visszaérni. Az azt jelentette volna, hogy minimum egy órát beszélgethetek Ákossal. Délben már pánikoltam. Onnan tudom, hogy egy tucat ruhát felpróbáltam, de minek? Ez egy interjú! Mondanom se kell, hogy napok óta Ákos dalait hallgattam, de attól csak még több kérdésem lett. Nem írok papírfecnire, az olyan amatőr. Fejből kérdezek, lássa, hogy én valóban értek a zenéjéhez.
Ott álltam a borpatika előtt, és minden önbizalmam elszállt. Állítom, nincs Magyarországon még egy olyan személy, aki előtt ennyire féltem volna, mint akkor tőle. Azért becsöngettem. Mondták, hogy bármelyik percben megérkezhet, helyezzem magamat kényelembe. Ezek szerint jól palástoltam az idegességemet, mert tuti nem ezt mondták volna, ha látják rajtam, mennyire stesszes vagyok. Én csak hébe-hóba hallottam, hogy Ákos nagyon szigorú, és minden interjút töviről-hegyire átnéz, valamint válogat, melyik lapnak mondjon igent a felkérésre. Nálunk sem sorakoztak a polcon Ákos cikkek, ezzel nyugtattam magamat. Ez egy nagy feladat, és engem ért a megtiszteltetés. A minimum, hogy nem szúrom el.
Udvarias volt, le sem tagadhatta volna, hogy költő. Előre ment, mutatta az utat egy csendes sarok részhez. Végig - abban a fél percben - amíg haladtunk az Induljon a banzáj ment a fejemben, röhejes volt, de tényleg! Ráadásul az a koncert felvétel, amikor rövid, felzselézett hajjal, és fekete szemfestékkel lépett a színpadra. Amikor megláttam a szórt fényes kis zugot, inkább már az járt a fejemben, de sokan utálnának most ezért. Olyan szerencsésnek éreztem magamat, mint még soha! Minden félelmem elszállt.
Egy interjú elkészítésében a legnehezebb feladat, amikor visszahallgatom a diktafonról a felvett anyagot, és próbálom úgy visszaadni, hogy tükrözze az alany személyiségét. Ez azért nehéz, mert az ember belevág saját mondatába, nem fejezi be, új gondolat menetet nyit. Ezt beszélgetés közben aligha lehet észrevenni, bezzeg amikor le kell írni. Akkor már túl voltam jó pár interjún, és tudtam, hogy figyelnem kell erre, ha valami nem világos, igenis vissza kell kérdezni vagy máshogy feltenni a kérdést, mert a visszagépelésnél már nem lesz ott, hogy megmagyarázza, hogyan is értette azt a választ. Ákosnál nem volt mire odafigyelnem. Minden mondata kerek, egész volt, tökéletes logikával, és irigyelt szókinccsel. Olyan volt, mint a dalszövegei, csak épp nem énekelt. Mivel rajongóként ültem le elé, néha én is meséltem neki. A két bátyjámról, arról, hogy nálunk generációk hallgatják együtt a dalait, és szerintem ez a legfontosabb az ő művészetében, hogy nem egy, hanem a létező összes korosztály kívülről fújja a dalait. Láttam, hogy jól érzi magát a beszélgetésünk alatt, mintha kicsit meg is lepődött volna, nem erre számított. Én sem. Méghogy szigorú?! Hazugság!
Olyan gyorsan eltelt az idő. Másfél óra alatt visszarepültünk 1987-be, aztán újra 2010-be, felölelve élete összes fontos állomását. Amikor az utolsó kérdésemre is válaszolt, megköszöntem az interjút. Ő is megköszönte, majd megkérdezte, feltehet e nekem is egy kérdést. Megijedtem, de persze, mondtam.
' Magácska miért dolgozik a bulvárban? Sokkal többre is vihetné. '
Nem emlékszem a reakciómra, mert annyira megdöbbentett a ' bók '...
Több, mint két hétig dolgoztam a cikken. A válaszok tiszták, és érthetőek voltak, normális esetben egy este alatt megírtam volna. Azonban egy igen csak hosszú interjúról volt szó, le kellett szűkítenem a sztorit, mert a fél Hölgyvilág Ákos cikkével lett volna tele. De mit vegyek ki? Mit hagyjak benne? Inkább beszélt volna össze-vissza, az is egyszerűbb utómunka lett volna. Barátokat, családtagokat is belevontam a munkába, jó pár változatot át kellett olvasniuk, mielőtt tovább küldtem volna Ákosnak.
Még az interjú után kaptam tőle egy tanácsot. Krúdy Tamás, az ELLE Man főszerkesztője nemrég készített vele egy interjút. Azt mondta, vegyem meg a lapot, mert sok évnyi interjúzgatás után azt az interjút tartja a legőszintébbnek. Talán segíthet, ha elakadnék. Elmentem az újságoshoz. Ha Ákos ajánlja, akkor meg is veszem. Meg aztán Krúdy Tamás írta. Az a KRÚDY Tamás. De akkora már elfogyott. Nem vagyok szívbajos, ilyenkor bármeddig képes vagyok elmenni, egészen Krúdy Tamás ajtajáig, az ELLE szerkesztőségébe. Bekopogtam, hellyel kínált, majd elmeséltem, miért is vagyok itt. Ő már sokkal régebb óta van a szakmában, mint én, mégis büszkeséggel töltötte el, hogy kíváncsi vagyok a cikkére. Elővette a szekrényéből a megmaradt újságot, és odaadta. Kicsit megnyugtatott. Mondta, hogy Ákosnak biztosan tetszett a velem való interjú, különben nem viselné így a szívén a munkámat.
Többször elolvastam az ELLE Man-ben a cikket. A saját anyagomat is számtalanszor visszahallgattam, hátha valamit kifelejtettem. Végül egy nap rászántam magam, és elküldtem az emailt. Másnap kaptam Krisztinától a választ, egy-két, tényleg apró finomítást leszámítva semmi nagy változást nem követett el az írásomon. Tetszett neki.
Egy hónap múlva érkezett meg az újságosokhoz a Hölgyvilág. Címlapon a jobb felső sarokban: ' Interjú Kovács Ákossal '
December 16. Cipősdoboz koncert, Ákos Szindbád turnéjának utolsó állomása. Krisztina jött ki értünk a stadion elé, hogy bevigyen a koncertre. Nagyon kedves gesztus volt, kaptam három jegyet a koncertre. Körbenéztem, és láttam nagypapákat, apukákat, unokákat, tomboló tinédzsereket. Tényleg minden generáció képviseltette magát.
Ott állt a színpadon, gitárral a kezében. Fergeteges koncertet adott. Nekem azonban már többet jelentett puszta rocksztárnál. A legkedvesebb emléket, amit soha senki nem fog tudni nálam überelni!
