Megérkeztek a fotók

Egy kép felér ezer szóval. Éppen ezért most nem is írok körítést, csupán egyetlen fontos feladatom van még: a stábtagok megemlítése, akik nagyszerű munkát végeztek!

Modell: Felméry Lili
Fotó: Filep Krisztina
Haj: Demény Zoltán
Smink: Mayer Lilla
Styling: Czank Lívia
Ruha: Léber Barbara

Király sztori

A Hölgyvilág magazinba, A férfi, aki tetszik nekünk rovatba készítettem interjút idén áprilisban Király Viktorral. Viktorral már egy éve ismertük egymást, ez volt a második interjúnk. De ne ugorjunk ennyire előre...

Az első találkozáskor pontosan nem tudtam, hogy megveszi e a cikket a Kiskegyed, de úgy gondoltam, ha egy olyan ismert zenésszel készítek interjút, mint Viktor, bizonyíthatok a szerkesztőségben. Néha már összefutottunk előtte is, a Tao Whitney Respect partin például. Ott beszéltem a menedzserével, aki segített egy időpontot találni az interjúhoz.

A Mom Park Leroy éttermében találkoztunk, akkor már menedzser nélkül. Először ebédeltünk, közben beszélgettünk a zenéről, melyikünk mit szeret, általános dolgokról. Ezt a 'trükköt' én szoktam bevetni az interjúk előtt, hogy oldódjon az interjúalany, ha olyan valakiről van szó, akin látom, hogy kicsit feszeng. Viktornál még nekem kellett oldódni. Kettőnk közül ugyanis én voltam zavarban. Nem kell félreérteni, egyszerűen még nem szoktam meg, hogy én leülhetek ebédelni, és csevegni egy Király Viktorral. Tudtam, hogy nem csak az én fejemben járnak ilyen gondolatok, mert a mellettünk, és mögöttünk ülő ebédelő nőknek még a kanál is megállt a kezükben, úgy bámulták Viktort. Sikerült három asztal közül középre beülnünk, úgyhogy se jobbra, se balra nem volt menekvés. Ő már megszokta ezt, én nem. A levesem finom volt, Viktor Cézár salátát evett, adott is belőle, hogy feltétlen kóstoljam meg, mert a Leroy készíti a legjobb Cézár salátát. Az ebéd végére tulajdonképpen már az interjú fele megvolt, csak éppen a diktafont nem kapcsoltam még be. Viktorról - és általában egy ismert emberről sem - nem olvastam előtte interjúkat, nem szeretem, ha befolyásolnak mások által írt cikkek. Nem voltak előre megkreált kérdéseim, és be is bizonyította ebéd közben, hogy nem is lett volna szükség rájuk, mert ment ez nekünk spontán is. Az egyetlen dolog, amit megfogadtam a találkozás előtt, hogy nem árulom el, a nővérét, Király Lindát tartom Magyarország legjobb énekesének, és nem telik el úgy nap, hogy meg ne hallgassam a Can't let go-t minimum egyszer. Ezt a fogadalmamat úgy az első kanál levesig sikerült is betartanom.

Az interjú gördülékeny volt, és őszinte. Nálunk a Kiskegyedben van egy portré rovat, amelybe egyfajta életrajzi interjút is lehet készíteni. Ez is pont olyan volt. Mesélt a gyerekkoráról, a nehéz időszakokról, és az áttörésről. Tetszett, hogy természetes volt. Nincs szüksége allűrökre, éreztem rajta, hogy semmivel nem viselkedik máshogy, mint ahogy máskor tenné. Egyszerűen jófej volt.

Miután végeztünk, Viktor meglátta a pultnál Dobó Katát. Odamentünk köszönni neki, én pedig bemutatkoztam. Átfutott az agyamon, hogy máris letámadom, hogy adjon nekem interjút a közeljövőben, de még félénk voltam az ilyesmihez. Mondanom se kell azóta nem láttam, és esélyem se volt egy interjúra vele, pedig lehet akkor Viktor jelenléte is segítette volna a döntését. Jó tanulópénz volt.

A cikk végül bekerült a Kiskegyedbe.

Egy évvel később a Liszt Ferenc térre igyekeztem, Viktorral oda beszéltük meg az interjút. Igazából most is életrajzi beszélgetésre készültünk, de még egyszer nem mondattam el vele ugyanazt, inkább az utóbbi egy évére voltam kíváncsi. Már mindenki a Solo-t dúdolta, még a legnagyobb kritikával élő ismerőseim is Király Viktor lemezt vettek. Engem Viktor meglepett egy példánnyal az interjú előtt. Beszélgettünk, mesélt a barátnőjéről, arról, hogy már nyolc hónapja szerelmes Beába, és össze is költöztek. És arról is, hogy a Solo-t még Kínában is ismerik, Olaszországba pedig vissza hívták turnézni. Most az a srác ült előttem, akivé sejtettem, hogy válni fog, illetve reméltem, hogy jól alakul majd a Megasztár után is az élete. Benne megvolt a győzelem. Be is bizonyította.

Az interjú után mindent vagy semmit alapon bedobtam magamat. Megint nem kell semmire rosszra gondolni. Egy fotózásról meséltem neki, amit a cikkhez tervezek. Ő lenne az első, akivel úgy készítenék interjút, hogy külön a cikkhez fotókat is leadok a lapnak.

Egy hónapot kért, mert éppen keményen edzett a nyári időszakra, szerette volna a legjobb formáját hozni. A fotózás előtt még megbeszéltünk egy találkozót, ahol már a fotós is részt vett, hogy kicsit megismerkedjenek. Az oldódós szakasz ugyebár. Addigra Bencével, a fotóssal, aki egyben jóbarátom is már évek óta, kiválogattunk stílusokat, ruhákat, mozdulatok, hogy körülbelül Viktor lássa, mit tervezünk vele.

Már jó idő volt - reméltük így is marad - ezért Bence mondta, hogy szeretne a szabadban is fotózni. James Dean keverve Justin Timberlake-kel, és egy csipetnyi Usher-rel. Valami ilyesmit szerettünk volna kihozni Viktorból, persze úgy, hogy közben megmaradjon Király Viktornak is. Egy utcán sétálós kép, az egyik vállán leeresztve a ballonkabát, a nyakkendője kikötve. Ilyesmi terveink voltak.

Végül stúdió és szabadtéri fotózás is lett. A GAS adott kölcsön ruhákat, így ott kezdtük a napot az Andrássy úti boltjukban. Közel volt a stúdió, így csak át kellett sétálni. Egyik kedves barátnőm, aki a Krea-ban csoporttársam volt, eljött segíteni. Teklának gyorsan akadt is feladata, mert szükségem volt még néhány karkötőre, és bőrszalagra. A sminket Szelepcsényi Kata készítette, akivel a krea-s vizsgafotózásokat is csináltuk. Ő már a helyszínen várt minket. Bencével még évekkel ezelőtt kezdtünk dolgozni, eleinte egyikünk se tudta, hogy lesz e jövője a fotózásnak, illetve az újságírásnak, de valahol el kellett kezdeni. Ő volt az, aki fotózta az Alkonyat szinkronszínészeit az első megvett cikkemhez. Képzelhetitek mennyire örültünk, amikor megjelent a Hölgyvilág, benne a cikkel, és a képekkel! Bencének nagyon jó meglátásai voltak már a terepszemlén is, tudtam, hogy ebből a fotózásból csak jó sülhet ki.

/ Bal oldalon Tekla, jobb oldalon Bence /

Nagyon jó hangulatban telt a fotózás. Ciki vagy nem ciki, ha nekem megtetszik egy fotó, azt szeretem felhasználni. Nem saját ötlet, de ritkán szerintem megengedhetjük magunkat. Volt egy fotó, amin egy férfi huncut mosollyal a saját állát 'boxolja'. Ezt a fotót az egyik Vogue-ból vágtam ki, mert illett a stílusa Viktorhoz. Neki is tetszett, úgyhogy elkövettük ezt a pici koppintást.

A GAS ruhák mellett Viktor is hozott magával néhány darabot, például a kedvenc öltönyét. A férfi öltönyökkel mindig bajban vagyok, muszáj előtte próbálni, mert tuti, hogy a feminin szabásúak kicsik lesznek, a zakó hosszú, a nadrág öv nélkül leesik. Most nem volt idő öltönypróbára, és Viktornak volt is pár otthon, ezért nem hoztam neki másikat. 

Laza stílus, és elegáns. Ezért írtam még az elején a James Dean, és Usher párosítást. Viktorban az a jó, hogy szinte minden stílus jól áll neki. Van is érzéke a divathoz, ezért olyan nagy változások nem történtek rajta. Nem lenne jó alany egy ' Ilyen volt, ilyen lett ' anyaghoz. 

A fenti fotó azért kedves számomra, mert bár a képen nem látszik, a rádióban éppen Linda Can't let go-ja szólt. Megadta a hangulatát a fotózásnak, én meg alig bírtam a lábaimmal, de inkább nem kezdtem el mozogni derítőlappal a kezemben, még a végén Bence kirakott volna a stúdióból. Viktor és Bence nagyon egy hullámhosszon voltak, mi, lányok, nem is kellettünk oda, addig ment a traccsparti és a szervezkedés. Az egyik barátnőmet ugyanis elhívtam a fotózásra. Szerette Viktor zenéjét, és szívesen találkozott volna vele. Nemsokára meg is érkezett, így más 4:2 volt az állás lány:fiú felosztásban.

A stúdió része a fotózásnak befejeződött, ideje volt kimenni a szabadba. A fotózás helyszíne a Bazilika volt, Bence még a terepszemlén mutatta, mennyire szépen verik vissza a délutáni fényeket a Bazilika falai, meg aztán az egyik leggyönyörűbb budapesti térről és építményről beszélünk, alkalmas egy Király Viktor fotósorozathoz. Itt is volt minden: elegáns és laza öltözék is. Bencét már kicsit féltettem, amikor olyan helyekre mászott fel, ahonnan nem örültem volva, ha megbotlik, és lepottyan. De a fotókért mindent persze. Én meg csak annyit tehettem, hogy megörökítettem, milyen bátor fotóssal van dolgunk. 

Egy baj volt csak a Bazilikával - leszámítva, hogy nekem sikerült minden második képbe belesétálnom - a turisták. Persze mind fiatal volt, és a legtöbbjük lány, így közönségünk is volt bőven. Aranyosak voltak, ültek a Bazilika lépcsőjén, míg Bence Viktort, addig a turisták Viktort, és Bencét is fotózták. 

Az öltönyt felváltotta egy bőrdzseki, és egy fekete kapucnis felső. És persze az elmaradhatatlan napszemüveg. Még néhány kattintás, és fél öt fele be is fejeztük. A sétálós kép sajnos elmaradt az én hibámból, mert úgy lefoglalt a Bazilika, mint helyszín, hogy végül itt is lett vége. Viktornak mennie kellett segítenie az anyukájának. Mindig van mit tanulni, mostmár tudom, hogy tartani kell magunkat a tervhez. De így sem volt hiányérzetünk, Bence is elégedett volt, úgyhogy egy sikeres napot zártunk. Stábfotóval. 

/ balról jobbra: Szelepcsényi Kata, smink, Király Viktor, 'modell', Csernák Bence, fotó, Bodnár Tekla, stylist /

A képek végül nem a Hölgyvilágba kerültek. Úgy voltam vele, hogy dönteni kell, Viktornak jól jönne a megjelenés még a Comet Gála előtt, a leadás pedig nagyon a nyakunkon volt. 

Egyik délután Bence és én ismét találkoztunk Viktorral, és akkor már Bea is ott volt. Bence megmutatta a képeket, először a nyerseket, majd azokat, amik neki tetszettek, és már korrektúrázta is őket. Valóban egy húron pendültek, mert Viktor azokat a fotókat választotta ki a nyers képek közül, amiket Bence már meg is photoshoppolt. Volt még egy-kettő, amit Viktor kért, de összességében egyeztek a választások. Beának is tetszettek a képek, ő volt a külső szemlélő, összebújva válogatták, és elemezték a képeket Viktorral. 

Eltelt egy hónap, én éppen egy barátnőmmel voltam Firenzében. Egyik reggel bekapcsoltam a laptopomat, és a Facebook-on ez a kép fogadott: 

Fotózás szöcskékkel, és tücskökkel

Az első bejegyzésemből már jól ismert Lilit fotóztuk ismét. Lili körülbelül egy hónappal ezelőtt megkérdezte, nincs e kedvem megint egy fotózáshoz. Akkor még nem tudtam pontosan mi lesz a koncepció, de nagyon örültem, hogy újra együtt fogunk dolgozni.. Egy fotózásról vittem megmutatni a képeket Léber Barbarának, és megkérdeztem, hogy tudna e nekem segíteni a ruhákban. Azt mondta válasszam ki a honlapjáról, amelyiket csak szeretném, és küldjem el emailben a fotóikat. Nehéz döntés volt, mert szinte az összes ruha tetszett. Végül egy menyasszonyit, egy kivizöldet, egy lilát, és egy bordót hoztam el tőle. Már a fotókon is láttam, hogy van súlya mindegyik darabnak, így felkészültem, és taxival mentem értük. Itthon külön lógattam fel mindegyiket. Már akkor is tudtam, hogy A fotó a kivizöldben fog készülni.

A fotózás helyszíne Aquicum lett, egy romokkal, és fákkal körül ölelt park. Még kedden délután elmentünk a fotóssal, Filep Krisztivel megnézni a fényeket. Sétáltunk egyet a parkban, felmértük a terepet. Voltak csalános részek, és persze bogaraktól hemzsegett minden, ezért a stáb többi tagját arra kértük, hogy zárt cipőben jöjjenek. Persze én a terepszemlére nyitott cipőben mentem, így volt alkalmam megtapasztalni, milyen a csaláncsípés. De összességében alkalmas volt minden.

Közel lakok Aquicumhoz, így javasoltam, kezdjük nálam a készülődést. A stáb hamar összeszokott. Demény Zoli besütötte Lili haját, majd Mayer Lilla egy természetes sminket készített arany, és barna színekből. Közben Lilit interjúvolták. Az első kérdés a balerinánkhoz: ' Igaz, hogy a balett fájdalmas? ' Lili szerintem már megszokta ezt a kérdést, és nemes egyszerűséggel ennyit válaszolt: ' Dehogy, ha fájna nem csinálnánk, a balerinák sem mazochisták! '   ( :) )

Ha nincs összhang, ha csak egy ember is kilóg, szétesik az egész. A fotózás ezen szakasza ezért nagyon izgalmas. Minden ilyenkor dől el. Lilinek oldódnia sem kell, mindig mosolyog, könnyen veszi, hogy egyszerre készítik a haját, és a sminkjét, mindeközben még beszélget is a fotóssal. Zoli minden lányt azonnal levesz a lábáról a hajvasalójával, és az elixírekkel, amikből a készülődés végére már mindenkinek jut a hajára.

Egy-másfél óra szokott lenni, amíg mindennel elkészülünk. Most nagyon jó időben voltunk, fél háromra értünk ki a helyszínre. Minden fotós elmondja, hogy háromtól a legszebbek a fények, így pont időben is voltunk.

Előfordul, hogy a ruha kicsit nagy lesz a modellre, de ilyenkor sincs vész. Mindig találunk valami igazán vicces megoldást arra, hogyan ne essen ki a lány a ruhából. Ma a fodrászkellékeket hívtuk segítségül. Néhány csatt, és a ruha máris mindenhol passzol. Persze ez a trükk csak akkor alkalmas, ha előlről fotózzuk a modellt. Az első választás a menyasszonyi ruhára esett. A színesekhez a sminket is igazítani kell, ezért a fehér volt a legmegfelelőbb választás az első kockákhoz.

Lilinek az Alkonyat című filmből jutott eszébe egy részlet a helyszínről, amikor Bella és Edward a fűben fekszenek. Ha Edward nem is volt jelen, Lili valóban kicsit hasonlított Bellára. Csak szebb kiadásban. Krisztinek egy meredek, bokros rész tetszett meg, onnan fotózott. Ő a pókoktól félt, Lili a bogaraktól, én meg attól, hogy valamelyik lány szörnyet hal, a bármilyen állat is megjelenik a fűben. Végül lett pók, szöcske, és tücsök is, de egyik sem a lányokat, hanem inkább a fehér ruhát kedvelték, oda fészkelték be magukat. Nem kis munka volt mindegyiket kiszedni úgy, hogy közben a hajtűk is a helyükön maradjanak.

A második ruha az én, és közben mindenki más kedvencévé is vált. A kivizöld estélyinek gyönyörű esése volt, tökéletes választás arra, hogy Lili megmutassa a kedvenc ' láblendítős ' mozdulatait. Szerencsére nincs tériszonya, így felállítottuk őt a romok legtetejére. Miután a sportcipőt felváltotta a balerina cipő, folytatódott a munka.

Még a szél is nekünk dolgozott. A Nap átvilágított a ruha anyagán, a szél pedig könnyen keresztül fújt rajta. Minden ötletet megvalósítottunk, ami csak eszünkbe jutott, mert kevésszer kap az ember kézhez ennyire tökéletes ruhát. Krisztinek volt a legnehezebb dolga, le-föl mászkált a falakon, hogy minden szögből megörökítse a mozdulatokat.

A soron következő ruhával akadt némi probléma. Három Lili is belefért volna. Állva így semmiképpen nem fotózhattuk, ehhez már kevesek voltak a hajcsipeszek is. Viszont a ruha színe remekül passzolt a zöld fűhöz. Nem fogott ki rajtunk, ha nem tud állni, majd feküdni fog benne. Elegyengedtem a ruhát, Lilinek pedig csak annyi volt a feladata, hogy ne mozogjon.

Kriszti végül nem csak a pózt, de Lili arcát is közelről megörökítette. A sminkben már a lágy lila tónusok is megjelentek, ami a tejfehér bőrrel, és sötétbarba hajjal tökéletes párost alkottak. Még egy kis lila virág is éppen ott nyílt ki, ahol Lili feküdt. Csak nekünk természetesen. Kriszti szerint ezek a fotók lettek a legszebbek. Közben gyűltek a kirándulók is, akik néha-néha leskelődtek, vajon kit fotózhatunk.

A vége felé jártunk, már csak egy ruha volt hátra. Önmagában is több kiló volt, ráadásul sok apró, színes kővel volt díszítve, így óvatosan kellett ráadni Lilire. Amúgy maga az átöltözések egyszerű takaróval lettek megoldva. Kifeszítettük, és senki nem látott semmit. Ehhez a ruhához a lila szemfesték lekerült, és újra a barnáé lett a főszerep. Mindenképpen szerettem volna sétálós képeket, mert a ruha uszályos volt, gyönyörűen terült el a földön. Ha már filmekről beszéltünk, nekem erről Piroska és a farkas jutott eszembe. Misztikus volt, ahogy a szűrt fényben csak a ruha színe volt erőteljes.

Láttam egy fotót az egyik Vogue magazinban, amit szerettem volna kicsit lekoppintani. Volt egy lépcső a sétány végén, oda leültettem Lilit, a ruhát széthúztam körülötte, ő pedig csak nézett a kamerába. Egyszerű, mégis látványos. Pláne piros ruhában. Néhány kattintás, és már készen is voltunk. Viszonylag hamar, három óra alatt befejeztük a fotózást.

Készítettem egy kis videót is, természetesen akkor, amikor a kivizöld ruháé volt a főszerep.

Induljon a banzáj!

Nem mondhatnám magamat egy rajongó típusnak. Nem voltam lámpalázas az eddigi interjúim előtt. Kivétel egyet ...

Kovács Ákossal már jóval azelőtt szerettem volna találkozni, mielőtt újságíró lett belőlem. Úgy négy éves korom óta. Két bátyjám van, akik tinédzserként a Bonanza Banzai dalaira buliztak, később Ákos összes lemezét szorgosan gyűjtötték. Természetes tehát, hogy én is az ő zenéjén nőttem fel. Tizenkilenc évvel később az egyik lapértekezleten azt a feladatot kaptam, hogy menjek el egy fesztivál sajtótájékoztatójára, amin többek között Ákos fog beszédet mondani.

Hatalmas reményeket fűztem az eseményhez. Mondtam a főszerkesztőnek, hogy szeretnék interjút készíteni Ákossal. Azt válaszolta, szerinte nem fog összejönni, mivel Ákos nem az az előadó, aki csak úgy interjút adna egy bulvárlapnak, de persze, próbáljam meg nyugodtan. A bulvárlap ez esetben a Hölgyvilág magazin volt, ami nem is igazán minősül bulvárnak, ezért is bizakodtam, hátha.

Ákosnak van egy borpatikája a Bem rakpart végén, oda szervezték meg a sajtótájékoztatót egy nagyon meleg júniusi napra. Olyan egyszerűnek láttam a helyzetet. Odamegyek hozzá, bemutatkozom, és megkérdezem, lenne e ideje rám egy interjú erejéig.

Esélyem se volt. Lecsaptak rá a zenei portálok, televíziós csatornák. Körbenéztem, kivel lehetne beszélni, ha már Ákossal nem tudok. Fiák Krisztinához irányítottak, Ákos menedzseréhez. Elmondtam neki, mit szeretnék tőle. Azt válaszolta, hogy Ákosnak torokgyulladása van, és így is csak nagyon halkan tud válaszolgatni, egy nagy interjú nem fog most összejönni vele, kímélnie kell a hangszálait, hiszen mindjárt itt a koncert.

Mindenesetre odamentem bemutatkozni Ákosnak, ez volt a hab a tortán..torta nélkül. Olyat tettem, amit előtte még soha. De, mindegy is volt, úgysem lesz interjú, akkor legalább ennyi öröm érjen: kértem egy közös fotót vele. Megkaptam, elköszöntem, hazamentem.

Október elején éppen suliba készültem, amikor megszólalt a telefonom. A telefon végén Fiák Krisztina volt.
' Úgy emlékszem, szerettél volna Ákossal egy interjút még a nyáron. Ne haragudj, hogy csak most telefonálok, de Júlia születése, a koncertek, és az új album utómunkái mellett Ákosnak csak kevés interjúra van lehetősége. Azonban most találkozna veled, hogy feltehesd a kérdéseidet. '

Három hetem volt az interjúig. Általában egy-két napom van csak, de akkor sem készülök fel, csak elolvasom az illető életrajzát, aztán úgyis a szituáció, és a válaszok szülik a következő kérdéseket. Ákossal teljesen más volt a felállás. Először is mit tartsak szem előtt? Újságíróként vagy rajongóként álljak elé? Rajongóként teljesen más kérdéseim voltak, mint újságíróként. Kit érdekel a bulvár, amikor egy olyan művésszel beszélgethetek a zenéről, mint Ő?! Nem tudtam mit várnak el tőlem a szerkesztőségben, és mit várnak el a barátaim, akik szintén nagy rajongói Ákosnak, és el szeretnék majd olvasni a cikket. Úgy döntöttem, hogy rajongóként ülök le vele szembe, az őszinteség nem árthat.

Eljött a nagy nap. A barátnőmet megkértem, falazzon nekem Művészettörténet órán, mert reméltem, hogy nem fogok rá visszaérni. Az azt jelentette volna, hogy minimum egy órát beszélgethetek Ákossal. Délben már pánikoltam. Onnan tudom, hogy egy tucat ruhát felpróbáltam, de minek? Ez egy interjú! Mondanom se kell, hogy napok óta Ákos dalait hallgattam, de attól csak még több kérdésem lett. Nem írok papírfecnire, az olyan amatőr. Fejből kérdezek, lássa, hogy én valóban értek a zenéjéhez.

Ott álltam a borpatika előtt, és minden önbizalmam elszállt. Állítom, nincs Magyarországon még egy olyan személy, aki előtt ennyire féltem volna, mint akkor tőle. Azért becsöngettem. Mondták, hogy bármelyik percben megérkezhet, helyezzem magamat kényelembe. Ezek szerint jól palástoltam az idegességemet, mert tuti nem ezt mondták volna, ha látják rajtam, mennyire stesszes vagyok. Én csak hébe-hóba hallottam, hogy Ákos nagyon szigorú, és minden interjút töviről-hegyire átnéz, valamint válogat, melyik lapnak mondjon igent a felkérésre. Nálunk sem sorakoztak a polcon Ákos cikkek, ezzel nyugtattam magamat. Ez egy nagy feladat, és engem ért a megtiszteltetés. A minimum, hogy nem szúrom el.

Udvarias volt, le sem tagadhatta volna, hogy költő. Előre ment, mutatta az utat egy csendes sarok részhez. Végig - abban a fél percben - amíg haladtunk az Induljon a banzáj ment a fejemben, röhejes volt, de tényleg! Ráadásul az a koncert felvétel, amikor rövid, felzselézett hajjal, és fekete szemfestékkel lépett a színpadra. Amikor megláttam a szórt fényes kis zugot, inkább már az járt a fejemben, de sokan utálnának most ezért. Olyan szerencsésnek éreztem magamat, mint még soha! Minden félelmem elszállt.

Egy interjú elkészítésében a legnehezebb feladat, amikor visszahallgatom a diktafonról a felvett anyagot, és próbálom úgy visszaadni, hogy tükrözze az alany személyiségét. Ez azért nehéz, mert az ember belevág saját mondatába, nem fejezi be, új gondolat menetet nyit. Ezt beszélgetés közben aligha lehet észrevenni, bezzeg amikor le kell írni. Akkor már túl voltam jó pár interjún, és tudtam, hogy figyelnem kell erre, ha valami nem világos, igenis vissza kell kérdezni vagy máshogy feltenni a kérdést, mert a visszagépelésnél már nem lesz ott, hogy megmagyarázza, hogyan is értette azt a választ. Ákosnál nem volt mire odafigyelnem. Minden mondata kerek, egész volt, tökéletes logikával, és irigyelt szókinccsel. Olyan volt, mint a dalszövegei, csak épp nem énekelt. Mivel rajongóként ültem le elé, néha én is meséltem neki. A két bátyjámról, arról, hogy nálunk generációk hallgatják együtt a dalait, és szerintem ez a legfontosabb az ő művészetében, hogy nem egy, hanem a létező összes korosztály kívülről fújja a dalait. Láttam, hogy jól érzi magát a beszélgetésünk alatt, mintha kicsit meg is lepődött volna, nem erre számított. Én sem. Méghogy szigorú?! Hazugság!

Olyan gyorsan eltelt az idő. Másfél óra alatt visszarepültünk 1987-be, aztán újra 2010-be, felölelve élete összes fontos állomását. Amikor az utolsó kérdésemre is válaszolt, megköszöntem az interjút. Ő is megköszönte, majd megkérdezte, feltehet e nekem is egy kérdést. Megijedtem, de persze, mondtam.
' Magácska miért dolgozik a bulvárban? Sokkal többre is vihetné. '
Nem emlékszem a reakciómra, mert annyira megdöbbentett a ' bók '...

Több, mint két hétig dolgoztam a cikken. A válaszok tiszták, és érthetőek voltak, normális esetben egy este alatt megírtam volna. Azonban egy igen csak hosszú interjúról volt szó, le kellett szűkítenem a sztorit, mert a fél Hölgyvilág Ákos cikkével lett volna tele. De mit vegyek ki? Mit hagyjak benne?  Inkább beszélt volna össze-vissza, az is egyszerűbb utómunka lett volna. Barátokat, családtagokat is belevontam a munkába, jó pár változatot át kellett olvasniuk, mielőtt tovább küldtem volna Ákosnak.

Még az interjú után kaptam tőle egy tanácsot. Krúdy Tamás, az ELLE Man főszerkesztője nemrég készített vele egy interjút. Azt mondta, vegyem meg a lapot, mert sok évnyi interjúzgatás után azt az interjút tartja a legőszintébbnek. Talán segíthet, ha elakadnék. Elmentem az újságoshoz. Ha Ákos ajánlja, akkor meg is veszem. Meg aztán Krúdy Tamás írta. Az a KRÚDY Tamás. De akkora már elfogyott. Nem vagyok szívbajos, ilyenkor bármeddig képes vagyok elmenni, egészen Krúdy Tamás ajtajáig, az ELLE szerkesztőségébe. Bekopogtam, hellyel kínált, majd elmeséltem, miért is vagyok itt. Ő már sokkal régebb óta van a szakmában, mint én, mégis büszkeséggel töltötte el, hogy kíváncsi vagyok a cikkére. Elővette a szekrényéből a megmaradt újságot, és odaadta. Kicsit megnyugtatott. Mondta, hogy Ákosnak biztosan tetszett a velem való interjú, különben nem viselné így a szívén a munkámat.

Többször elolvastam az ELLE Man-ben a cikket. A saját anyagomat is számtalanszor visszahallgattam, hátha valamit kifelejtettem. Végül egy nap rászántam magam, és elküldtem az emailt. Másnap kaptam Krisztinától a választ, egy-két, tényleg apró finomítást leszámítva semmi nagy változást nem követett el az írásomon. Tetszett neki.

Egy hónap múlva érkezett meg az újságosokhoz a Hölgyvilág. Címlapon a jobb felső sarokban: ' Interjú Kovács Ákossal '

December 16. Cipősdoboz koncert, Ákos Szindbád turnéjának utolsó állomása. Krisztina jött ki értünk a stadion elé, hogy bevigyen a koncertre. Nagyon kedves gesztus volt, kaptam három jegyet a koncertre. Körbenéztem, és láttam nagypapákat, apukákat, unokákat, tomboló tinédzsereket. Tényleg minden generáció képviseltette magát.

Ott állt a színpadon, gitárral a kezében. Fergeteges koncertet adott. Nekem azonban már többet jelentett puszta rocksztárnál. A legkedvesebb emléket, amit soha senki nem fog tudni nálam überelni!

A Lili sztori

Levegő. Az egyik őselem. Ezt kellett megszemélyesítenem és megfotóznom az első Kreatív Styling vizsgámra. Mindennek megvolt a sorrendje, hétről-hétre kaptuk a feladatokat. Az első mindig a gyűjtés. Mivel stylist szakosok voltunk, az őselemeket ruhákban kellett kifejezünk. Egy őselemet kellett választanunk, és hozzárendelnünk ruhákat. Nálam a könnyed, légies anyagokat játszottak kulcsfontosságú szerepet. Itt is úgy müködött minden, mint az újságírásnál. Eleinte még fogalmad sincs a végeredményről, mozaik darabokból próbálsz egy egészet kirakni, de meglehet, a legvégén kapod csak meg azt a kis pluszt, amitől valóban teljessé válhat a munkád. Mindaddig nem éreztem magaménak a feladatot, és voltak összetűzéseim a tanárral, míg egyik reggel meg nem vettem az ELLE magazint. Felültem a hévre és nézegetni kezdtem az újságot. A címlapon egy fiatal lány volt, új még nekem, nem ismertem előtte. Odalapoztam, ahol a vele készített interjú volt. A lead-ből kiderült, hogy a Magyar Állami Operaház üdvöskéje. Egy balerina. Felméry Lilinek hívták. Megfogott az a lány. Ez volt az a pillanat, ami nélkül addig nem értettem meg a feladatomat. Ő volt az, aki nekem tökéletesen tudja vissza adni a levegőt. Tudtam, hogy ő az. Csak az volt a dolgom, mint az interjúk előtt: megkerestem az adott személyt. Lilihez egyetlen  elérhetőségem volt: a Facebook. Gondoltam, miért is ne, egy balerina is facebookozhat a szünetekben, hátha gyorsan vissza is tud írni. Napok teltek el, már feladtam. Biztosan sok a dolga, nem lehet könnyű éjjel-nappal táncolni. A feladatommal úgy voltam, hogy kidobom, és újat kezdek, hátha a tűz vagy a víz nagyobb ihletet fog adni. A levegő nekem egyenlő volt már Lilivel, nem tudtam elereszteni a gondolataimból. Aztán egyik nap mégis jelentkezett. Elnézést kért, amiért ennyi ideig nem válaszolt, de nem sokszor van alkalma az emailekre válaszolni. Nagyon örült a felkérésnek, csak annyi kérdése volt, mikor, és hol lenne a fotózás...

Eljött a prezentáció ideje, amikor már csak annyi a feladatunk az órán, hogy egyben mutatjuk be a fotótervet, a gyűjtéstől egészen odáig, milyen sminket és hajat képzeltünk el a modellünknek. Nagyon izgatott voltam, mostmár szívem-lelkem beleadtam a fotózásba. A prezentációm minden eleme megvolt, bemutattam a modellt, elmondtam, milyen ötleteim vannak. A reakció nem éppen az volt, mint amire számítottam. A tanárom azt mondta, túl sok érzelmet viszek a fotózásba, nem kell ennyire szentimentálisnak lennem. Hogy is ne kéne?! Egy balerináról beszélünk, aki a levegőt fogja 'eltáncolni' a fényképezőgép előtt. Mi ez, ha nem maga a szentimentalizmus? A nyersesség rontotta volna el a végeredményt, ebben biztos voltam, így amint kisétáltam a teremből semmisnek vettem a 'vádakat'.

Egy fotózás legnehezebb pontja - és ezt egy év után is tartom - a tökéletes időpont. Egy stáb minimum négy emberből áll: a fotósból, a fodrászból, a sminkesből, és a stylistból. Minimum. De ehhez még jönnek a stylist asszisztensek, akik a lámpákat, a füstgépet, a derítőket tartják, a fotó asszisztens, ha szükséges, és persze a modell. Vagyis a stáb lehet nyolc fő is. Nyolc fő, egy időpont. Óriási. De csodával határos módon találtunk időpontot, egy vasárnapi napot.A ruhával itt nem kellett sokat bajlódnom, egy nagy fehér szoknyára volt szükségem, egy fehér dresszel, és persze az elmaradhatatlan balerina cipő. Lilivel a Deák téri Coffee Heaven előtt találkoztam. Nem tudom mire számítottam. Gondoltam biztosan nagyon vékony és magas lesz, kontyba fogott hajjal, peckes tartással és kissé rideg stílussal. A rideg stílusról csak annyit, hogy soha nem találkoztam még egy balerinával sem azelőtt, így csak filmekből szedtem össze az infókat, meg hát ésszerűen, ki ne lenne rideg azok után, hogy agyon van tőrve a lába és állandóan szembe kell néznie a ténnyel, ha nem hajt kifulladásig egyszerű háttértáncos lesz belőle csupán? Szóval a törékeny külső rideg belsőt takar. Ezzel az utolsó gondolatommal néztem körbe a téren. Egy piros kabátos, talán még nálam is alacsonyabb - 164 centi vagyok - lány állt meg előttem hatalmas mosollyal. Egy pillanat alatt szétzúzta azt az utolsó képet a kifulladt véres lábú táncoslányról. Ez a lány sugárzott. Sajnos foglalkozási ártalom, hogy az embereket azonnal kérdezgetni kezdem, mint egy interjún. A tizenöt perces út alatt rákérdeztem én is az ELLE-ben olvasottakra. Elmesélte, hogy körbe járta már a világot, szinte az összes világhírű balett intézetben táncolt már. Ami pedig még nagyobb elismerés a számára, hogy főszerepet kapott a Rómeó és Júliában. Mindössze húsz évesen. A kabát teljesen eltakarta a testét, így csak egy lány volt a sok közül. De szép volt az arca, olyan, mint amilyenre az ELLE címlapjáról emlékeztem.

A fotózás első fázisa a haj, és a smink. Örült neki, hogy kiengedett, hullámos hajat találtam ki neki, mert nem szereti, hogy állandóan kontyba kell fognia az Operában. A smink egyszerű volt, arany szemhéj és lepúderezett, matt arc. Mindenközben a fotós előkészítette a stúdiót a fotózásra, próba fotókat készített, beállította a fényeket. Lilivel elmentünk átöltözni. Nagyon hideg volt, így a piros kabát még mindig rajta volt. Odaadtam neki a ruhát, és ő elment öltözni. Aztán egyszer csak ott állt előttem Lili, a balerina. Valóban törékeny volt, peckes tartással. Leült, hogy felvegye a balettcipőt, vagy ahogy ő mondta: a spicc cipőt. Kérdeztük tőle, mennyire fájdalmas táncolni egy ilyen valamiben, és igaz e, amit a balettos filmekben látni, hogy annyira megdolgozzák előtte a cipő talpát, meg nekiesnek smirglivel? Mondta, hogy szó sincs ilyesmiről, nem kell azt ütni, kalapálni, megszokja a láb, és ennyi. Bár meg sem tudja számolni, hányszor törte már fel neki a lábát, meg esett le a körme, de a balett már csak ilyen. Azt is mondta, hogy az ő lába még viszonylag szépnek is számít a többi balerinához képest, semmi nagyobb heget nem látni rajta.

Miután felhúzta a spicc cipőt, egy kis bemelegítésre volt szüksége, pláne, hogy olyan hideg volt, nem szabad azonnal lábat lendíteni. Én azt hittem, neki a bemelegítés olyan lesz, mint egy aerobic órán, terpesz állás, meg nyújtások. Ehelyett megfogta a lábát és a feje mellé húzta fel, majd picit megállt, és így nyújtott. Aztán jött a spárga, a magyar spárga, amit nézni is fájdalmas volt nekünk, de az ő elmondása szerint, neki ez 'tök kényelmes'.

Kész ötlekkel járultam a fotós elé, aki tovább adta az instrukciókat Lilinek. A szoknyát ezer biztosító tű tartotta, egy éppen befuccsolt esküvői szalonban vettem. Nekem pontosan ilyen fényes anyagú szoknya kellett, ezért ötezer forintért kibéreltem, majd az ajtóból visszakiabáltak értem, hogy ne is hozzam vissza, úgyis csak kidobnák. Jó nagy volt ahhoz, hogy kicsit rásegítsek a lendítéseknél, hátulról dobtam a lába után, hogy még szebb legyen az esése. Tetszettek a képek, gyorsan is haladtunk. Egy kis pihenőre buzdítottam mindenkit. Lilit azonban tovább nyaggattuk, hogy mutasson még mozdulatok, hiszen olyan szép! Megmutatta, hogyan célszerű felemelni a lábat három lépésben, amikor nyújtani kell. Egy pillanat alat történt, a harmadik mozdulatra véletlenül éppen úgy állt be a fény elé, hogy az átvilágította a szoknyáját, és ettől az egész alakja áttetsző, olyan légies lett. A fotós azonnal odaugrott, 'Lili kérlek meg ne mozdulj!' felkiálltással, és máris kattant a gép. Én is lefotóztam a kis gépemmel, hogy majd a kész fotókig is tudjak mit mutatni az érdeklődőknek. A füst, amit egy géppel fújtunk mögé olyan volt, mintha a felhők között táncolna. Ez lett A kép.

A fotózás után néhány nappal megbeszéltünk egy találkozót a fotóssal, együtt kiválogatjuk a képeket, hogy utána kezdhesse az utómunkákat. Beültünk egy kávézóba, már nagyon izgultam. Még a werkeken is látszott, hogy mennyire jól sikerült minden. Első fotózásra nem is kívánhattam volna tökéletesebbet. Láttam a fotóson, hogy valami baj van. Kérdeztem, hogy otthon hagyta a fotókat a gépen? Nem baj, majd legközelebb összefutunk. De ennyire sajnos nem volt egyszerű. A gépről már letörölte, a laptopon pedig nyoma se volt. Maga se értette, mi történhetett, előtte még nézegette őket az asszisztenssel. Fél óra múlva már biztos volt: a képek elvesztek. Nem volt több időm, suliba kellett mennem. Kreatív workshop. A tanár mindig jókedvű, pedig esti suliról beszélünk, ahol azért egy idő után az ember csak elfárad a nap végére. De ő nem. Mosolygott, hangosan, poénkodott, velem is. Csak arra emlékszem, hogy kiviharzottam a teremből a hideg levegőre. Nem akartam elhinni, hogy a több hónapos munkám, az első munkám, a balerinám képei elvesztek. Az én hibám, mert nem kértem másolatot, de kit érdekel? Vizsga lesz, még két fotózás ezen kívül hátra volt. De azok nem is érdekeltek. A balerinás képeim elvesztek.

Ami megmaradt életem első fotózásáról, a saját gépemmel fotózott werkek. Köztük volt a füstös, véletlen kép, ami valamelyest tompította a sírást. Hát ez van. Napok kellett arra, hogy újra tudjam gondolni, mi lenne a legcélszerűbb egy ilyen szituációban. Nincs mese, még egyszer meg kell csinálni. Nem fogom feladni, akkor is Lili lesz a levegő! Mindenki újra elvállalta a fotózást, és mind a mai napig úgy érzem, hogy ami miatt egyikőjük sem mondott le a fotókról, az az élmény, a szentimentalizmus, amit ez a kis balerina kihozott mindenkiből az alatt a néhány óra alatt. Február 2-án volt a vizsga, mi stílusosan 30-án fotóztunk.

A ruha, a stáb ugyanaz volt, a stúdió változott, és a háttér. Az első fotózásnál egy speciális fólia volt felfüggeszte, amit hátulról világítottunk meg, ez jelképezte - volna - a fátyolfelhős eget. Ez a fotózás is jól sikerült, de a mozdulatok, a beállítások mások voltak, nem volt benne annyi .. igen, szentimentalizmus. Ez nem Lili hibája volt, nem is a stábé, csakis az enyém. Annyira hozzám nőtt az első fotózás, az ELLE-től kezdve, a piros kabáton át minden, hogy azok nélkül nekem már nem jött át az élmény.

Öt fotót lehet maximum kiválasztani a vizsgára. Ilyenkor a szempont az, melyik fotók mutatják meg leginkább a koncepció lényegét. Valami még hiányzott. Nincs bosszantóbb érzés, se az írásban, se a fotózásban, amikor érzed, hogy az a munka a kezedben még nem tökéletes. Kell még egy kérdés, még egy beállás, ahhoz, hogy az egésznek meg legyen a maga értelme. És ami a legfontosabb: másoknak is, nem csak nekem.

A vizsga napjára megtaláltam a megoldást, így már büszkén mentem be a bizottság elé. Őszinte voltam. Elmeséltem mi történt, hogy mennyire megviselt ez a fatális hiba, és bár a fotók megszülettek olyan minőségben, ahogyan azt tanították, én mégis kiemelnék egy másik, szentimentális képet, azt, amitől az egész munkám értelmet nyert. Beválogattam a fotók közé az én gépemmel készült, photoshop-tól mentes véletlen képemet. Kivetítettem nekik és kértem, nézzék úgy, mintha nem tanárok lennének. A másik két fotózásról még nem mesélnék, azok is külön történetek lesznek. Közös értékelés volt az egész csoport előtt. Elmondták ki miben fejlődött, vagy miben kéne, hogy fejlődjön. Aztán jöttek az osztályzatok.
 'Czank Lívia, az őselem című munkáját jeles osztályzatra értékeltük.'

Hetekkel később kiállítás megnyitóra készült a Krea. Az első és másodéves hallgatók vizsgamunkáiból válogattak, amikből az iskola falait díszítették fel. Rengeteg vendégre számítottak, szakmabelieket is meghívtak. Senki nem árult el semmit, csak annyit, hogy majd kapunk egy emailt, amiben kis méretben küldik el azokat a képeket, amiket beválogattak a kiállításra. Az emailben ott állt a nevem, és az egyik fotóm. Ezt a fotót poszter méretben nyomtatják ki, majd üveglapok között helyezik fel a falra. Vagyis, én helyezem fel, ez a hallgató ajándéka, mondhatjuk úgyis a dícséretes ötös. Az iskola megtelt a plexi üvegeket takarító hallgatókkal. Ezek voltak az utolsó simítások.

A kiállítás estéjén tényleg nem lehetett elférni, annyian jöttek el. Persze csak egyetlen fontos feladat volt igazán: odaállni a munkád elé, hogy lefotózhassanak vele. Minden fotó éles volt, gondosan megkreált beállítással. Az enyém szemcsés a nagyítástól, és véletlen. De egyik képemet sem láttam volna szívesebben azon a falon.

És még néhány fotó: 

   A stáb:      fotós: Marek Zoltán

                             smink: Szelepcsényi Kata

                haj: Czövek Lilla