Egy nap Párizsban

Sárguló falevelek, szikrázó napsütés, kellemes meleg. Nem hiába szólnak versek Párizsról éppen ősszel. Ilyenkor még romantikusabb, és magával ragadóbb, mint az év többi szakában. 

Egy stábbal utaztam Párizsba. Konkrét célunk volt, amiről kicsit majd később.  Szerencsénkre úgy alakult, hogy egy egész napunk volt körbenézni, ami ajándék, de az, aki már járt ott, mint én is, jól tudja, egy nap édes kevés ebben a városban. Talán egy élet is kevés lenne. Párizsban utoljára gimnazista koromban jártam, már akkor is a Föld legszebb helyének tartottam. Még akkor is, amikor a világból még oly keveset láttam. 

Este nyolc órakor szállt fel a gépünk, a két órás út alatt kicsit összeismerkedtünk egymással. A csapat újságírókból, és egy fotósból állt. Nánási Pál nevét szerintem már senkinek nem kell bemutatnom. Ő jött el velünk, hogy megörökítse az eseményt, amiért utaztunk. A gép két és fél óra múlva landolt a párizsi Charles de Gaulle reptéren, ahol már várt minket a szálloda transzfer kocsija. Egy kellemes, néhány tucat férőhelyes szállodában laktunk, közel a Bastille-hoz. Azt már évekkel ezelőtt is megtanultam, ha csak két szó erejéig is, de franciául kell megszólalni, mert onnantól kezdve lekenyereztünk bárkit a városban, sőt, az egész országban. A recepciós néhány perces eligazítást tartott, ezek közül engem a reggeli felszolgálása érdekelt, ugyanis minél előbb szerettem volna elindulni a párizsi felfedező utamra.

Bor, és sajt Már akkor este sem vesztegettük az időnket, gyorsan becsekkoltunk a szobákba, felfrissültünk, és elindultunk az első francia vacsoránkra. Ott, a Bastille környékén találtunk is magunknak egy vendéglőt, nem is nagyon mertünk tovább keresgélni, mert hétköznap éjszaka volt, és már nem igazán szolgáltak ki minket. Itt is csak mi szerettünk volna vacsorázni már, de ez nem okozott gondot a pincérnek, hozta is az étlapokat. Ha már Franciaországban vagyunk, a sajt, és a bor kötelező. Palira bíztuk a bor kiválasztását, aki kérte is a pincértől egyik kedvencét, egy palack Chateau Tour De Beauregard-ot. A sajttálon camamber, brie, és penészes sajt, a borral együtt fenséges lakoma volt. Kicsit összebarátkoztunk, megbeszéltük, hogy másnap reggel kilenckor találkozunk a reggelinél, aztán együtt indulunk neki az egynapos párizsi kalandnak. 

Piknik az Eiffel-torony lábánál Egy hamisítatlan francia reggeli - baguette, vaj, lekvár, kávé, péksütemény - után volt, aki egyedül indult a városnézésre, és voltunk, akik kis csapatban. 4-5 metrómegálló alatt már a Champs Elysées-n találtuk magunkat. Mi nem a híres divat sugárúton sétáltunk végig, hanem a vele merőleges George V. utcán, ami levezetett a Szajna partjához. Az utca felénél már kikandikált a fák lombjai mögül az Eiffel-torony csúcsa, amitől ugyanolyan izgatott lettem, mint nyolc évvel ezelőtt, gimnazistaként. Hirtelen úgy éreztem, borzasztóan kevés az időm, és legszívesebben futva tettem volna meg a toronyig az utat, és onnan is tovább futottam volna, ameddig csak bírom. Végül sétálva is tisztes időn belül elérkeztünk a toronyig, az út közben betértünk egy boltba is, ahol vettünk ebédnek valót: sajtot, bort, baguette-t. Ugyanis eldöntöttük, hogy piknikezni fogunk az Eiffel-torony lábánál. Ez a zseniális ötlet aznap nekünk, és még úgy száz embernek jutott eszébe. Negyed óráig bírtam a fűvön ülve, az ebédünk elfogyott, nem volt már miért maradni. A többiek még hanyatt fekve élvezték az őszi napsugarakat, de nekem ez luxus volt, hiszen már csak pár óránk maradt a munkáig. Igen, mert ide dolgozni jöttünk, végülis. 

Párizs képekben Elköszöntem a következő néhány órára, és kettesben a térképemmel nekivágtam a városnak. Nem akartam az a tipikus turista lenni, aki ezerszer megörökíti az Eiffel-tornyot, és közben észre sem veszi, mennyi gyönyörű pillanat röppen el az orra előtt. Így még kicsit elidőztem a torony körül, sétálgattam, kerestem A fotót. Végül hasalni voltam kénytelen, de sikerült. Egy fiatal pár piknikezett szintén a parkban, előttük az Eiffel-torony. Izegtek-mozogtak, látszott, hogy még friss párról volt szó, vagy még nem is voltak egy pár. Hosszú percek után a lány mégis odabújt a sráchoz. Engem nem láttak, mert mögöttük feküdtem a füvön. Ellenben mindenki más igen, amint lesifotót készítik a randiról. Mostmár indulhatok is tovább. 

Az Invalidusok Dómjáig, ahol Napóleon van eltemetve, csak pár perces volt az út. Innen visszakanyarodtam a Szajna felé, ahol a Pont D’Alexandre III. hídhoz érkeztem. Párizs 37 hídja közül ez a híd a leghíresebb, gyönyörű, aranyszobrai a filmrendezőket, de még a divattervezőket is megihlette már. Itt már szinte minden fényképező kattintásnál mosolyogtam örömömben. Itt mindenki visszaváltozik kisgyerekké. A hídon túl a Concorde tér látványa fogad, közepén az egyiptomi obeliszkkel. Még most sem sietek igazán, bár már az órák száma vészesen fogy, azért próbálok ‘értelmes’ fotókat készíteni. Ebben a fények is a segítségemre voltak, délután négy óra, felhőtlen égbolt. A Tuileriák kertjénél estem kicsit kétségbe, rövidebbre emlékeztem, de a Concorde tértől induló elején még nem láttam a végén magasodó Louvre-ot. Tavak, virágosmezők, remekre szabott, dizájnos minifák. A franciák mindig tudták, hogyan osszák meg az emberek véleményét. 

Dan Brown szavai jutottak eszembe a Da Vinci Kód című könyvből, amikor is Robert Langdon a Louvre üvegpiramisai láttán megjegyzi, ha azt mondja egy franciának, hogy szépek a piramisok, az azt feleli ‘csúf sebhely Párizs arcán’, ha szídja őket, akkor biztosan dícsérni fogja azokat. Szerintem szépek. Fotózás szempontjából pedig különösen. Itt aztán lehet mértani pontosságú emlékeket készíteni, bár megjegyzem, itt is volt, hogy hasalnom kellett. Vége. Innen metróval vezetett tovább az út, vissza a szállodába, hogy felfrissüljek, és átöltözhessek a munkára. Még nem múlt el a gyermeki mosoly az arcomról, mégis sírni tudtam volna, hogy véget ért a nap felfedező része.

Ahol a meztelenség művészet A Crazy Horse-t 1951-ben alapította egy avantgárdista művész, Alain Bernardin. Ennek a produkciónak semmi köze a Moulin Rouge-hoz, bár voltaképpen itt is táncos előadásról van szó, ahol a főbb szerepekben gyönyörű nők vannak. Mégis egészen más. A francia kabaré idén ünnepli 60. évfordulóját. Ebből az apropóból turnéra indulnak, és novemberben Magyarországra is ellátogatnak. Minket az a megtiszteltetés ért, hogy beleshettünk a kulisszák mögé, és interjút készíthettünk a táncosokkal, és még az esti műsort is megnézhettük, a Forever Crazy-t. Az előadás előtt néhány órával érkeztünk a George V. utcában található Crazy Horse-ba. André fogadott minket, a jelenlegi tulajdonosNŐ. Közel egy órában mesélte el nekünk, hogy a lányoknak mennyire szigorú feltételeknek kell megfelelniük, hogy nem elég csak a tökéletes test, egy olyan szexepillel, kisugárzással kell rendelkezniük, amit a franciák csak így emlegetnek: ‘je ne sais quoi’. Itt nem csupán meztelenségről van szó. A franciák ízlésesek, meséli André, olyan fénytechnikával vannak megvilágítva a táncosok, ami pont csak annyit mutat, ami még egy női nézőnek is tetszhet. Itt meg is jegyzi a számomra akkor még elképzelhetetlen tényt, hogy bizony ezt a show-t több nő látogatja, mint férfi. Miközben mesélt, szűk folyosókon elérkeztünk a szobába, ahol kétlem, hogy bármelyik nő uralkodni tudott volna magán. Karl Lagerfeld, Jean Paul Gaultier, Louboutin és még sorolhatnám a világhírű tervezőket, akik a műsor fellépő ruháiért, és kiegészítőiért felelősek. Én pedig ott álltam a ruhák, és cipők között. Láttuk azt a kristályokkal kirakott fejdíszt is, ami kizárólag a magyarországi fellépésre készül. Egyszóval egy női oázisban voltunk. bár ezt kétlem, hogy a csoport férfi tagjai is így élték meg. Alain Bernardin szobájába is bekukkanthattunk, ahol két héttel előttünk még Scarlett Johansson járt a show előtt. De járt már abban a szobában Elvis Prestley, Steven Spielberg, és Madonna is. A műsorra már gyűltek a turisták, és valóban sok volt a nő közöttük. 

Forever Crazy Volt bennünk egy parányi kétség, főleg, minek után Pali több évtizedes aktfotózás után azt mondta, szerinte nagyon nehéz már úgy bemutatni egy meztelen nőt, hogy az valóban újat adjon a közönségnek az előadáson, vagy utána a fotókon. Kíváncsian vártuk tehát a Forever Crazy lányait. Nem kellett csalódnunk, a kilencven perces előadás minden pillanata szemet gyönyörködtető volt, és valóban új megvilágításba helyezte a női testet. Pali szerint is. Nem pusztán táncosokról van szó. A lányok egytől-egyig világhírű balettintézetekben tanultak, és az, hogy tökéletesek, hát, lehet kevés is rájuk ez a kifejezés. Egy életre szóló élmény volt, még nekem, nőként is. A Crazy Horse ajtajánál még egy fotó, majd elindultunk vissza a szállodába, hogy összepakoljunk.

 A taxiból még megörökítettem a kivilágított Eiffel-tornyot a telefonommal, és elgondolkodtam azon, hogy az elmúlt egy nap eseményei után meddig bírom majd ki Párizs nélkül. Most biztosan nem nyolc évig. Jövőre visszatérek. 

Igaz mesék Salzburgról

Salzburg gyönyörű. Négy napot töltöttem kint ezelőtti héten, éppen akkor érkeztem, amikor az első adventi vásárok megnyitottak. Vagyis a legjobbkor. A havat hiányoltam, de csak a meleg buszból, néhány órányi séta után hálát adtam az égnek, hogy legalább  nem latyakos minden, mert a hideg azért nem maradt el estére. 

Amiben én sajnos nem vagyok toleráns, úgy óvodás korom óta, ha vezetnek. Mivel egy szervezett útról volt szó, próbáltam lelkiekben felkészülni, hogy nem mindenhol fogok tudni annyi időt eltölteni, mint amennyit szeretnék. Sajnos elég gyorsan kudarcot vallottam, már az első este megpillantottam egy kis könyvesboltot, antikváriumnak tünt, de nem tudtam szétnézni, mert ‘rohantunk’ a Rezidenzplatz-ra. Aztán megláttam egy kávézót is, a Tomaselli-t, amit még itthon felírtam magamnak, hogy mindenképpen innom kell egy ott egy kávét. Ez sem sikerült, mert szintén tovább haladtunk. Még néhány ilyen kudarc, és már tudtam, itt zendülés lesz, ha nem is ma, de majd másnap. Amit az ember egy adventi vásáron megtehet - vásárol karácsonyfadíszt, forraltbort iszik, csokit eszik - mindent kipipáltam, de nem éreztem attól különlegesebbnek a helyet, csak mert körbe sétáltam a Chriskindl-t, Salzburg legnagyobb adventi vásárát. Velem van a baj, tudom. Én nem tudok átszellemülni az ünnepek előtt, főleg nem ennyire előtte. Mindig is próbáltam rájönni, ez vajon azért van így: mert a szüleim nem tömtek belém diós beiglit már november közepétől, vagy mert nálunk a Keresztapa 1-2-3 megnézése a legjobb decemberi időtöltés, nem a puncs nyalogatása a hideg bódék között? Mindegy, nem jöttem rá, de zavart, hogy míg mások tátott szájjal bámészkodnak, addig én morgok, mert túl erős a világítás, nem lehet jó képeket készíteni. És hideg volt, de ezt már említettem. 

Másnap reggel korán indultunk, ide-oda, fel a hegyre, le a hegyről, meg körbe. Képeket még mindig nem lehetett csinálni, mert köd volt, és bár a kilátás pazar volt a Salzburgi várból, de ez fotón nem jött volna vissza. Volt némi szabadidőnk, de az annyira volt elég, hogy visszataláltunk a Getreidegasse-ra. Érdekel a történelem, és meg kell említsem Erikát, az idegenvezetőnket, akinek valami felsőbbrendő képessége volt arra, hogy még a legszivatósabb kérdésekre is azonnal tudja a választ. Szóval Erika nagyon felkészült volt, már tőzsgyökeres salzburginak számít, kétlem, hogy egy helybéli osztrák így tudná a város történelmét és építészetét. Érdekelt, amiket mesélt, és nem csak száraz név-évszám-cselekvés sztorikat mondott, hanem az apróbetűs részeket sem hanyagolta el. De bármennyire is küzdöttem, nem tudtam kiverni a fejemből a könyveket és a kávét, és mostmár az is zavart, hogy Mozart Geburtshaus-a előtt csak úgy elsétáltunk azzal a mondattal, hogy ‘a Salzburg kártyával ingyen meg tudjátok nézni, ha a szabadidőben visszajöttök’. De nem találtunk vissza, és most már oda is el akartam menni ahelyett, hogy egy rideg várban sétálgatok. Amikor Erika kitért a ‘jó’ részre, miszerint a vár bemutatása után még a felvonó melletti kis bódéban ihatunk egy forralt bort, úgy döntöttem minusz egy forralt bor és némi szájhúzás lesz az ára annak, hogy lássam, hol nőtt fel a zseni Mozart. Kedves mosollyal - igen megtévesztő tudok lenni vele - közöltem, hogy nekem olyan helyszínekről kell majd cikket írnom, ami különlegesebb, mint egy üres vár, de természetesen egy vár is fantasztikus látnivaló, de mégis Mozart nagyobb sztár a világon, szóval ha nem nagy gond, én most lemennék innen. Meglepő módon mintha még tetszett is volna neki a lelkesedésem, elengedett. Megtörtem az újságírói társaságot, mert még valaki csatlakozott hozzám. Így legalább tudtam, hogy nem csak én vagyok valami különleges anti várlátogató. Azt például nem értettem, hogyan találtunk onnan a hegyről elsőre a Geburtshaus-hoz, mikor a szálloda volt tíz percre tőle, és akkor bezzeg eltévedtünk. 

A Mozart ház érdekes volt számomra, nem mintha több berendezés láttam volna, mint a várban, inkább az érzésért, ami ott belém hasított. Itt volt gyerek Mozart. Álljunk meg egy pillanatra, és gondoljuk végig, hogy mekkora kincs egy ilyen lakás, és mekkora zseni volt az (is), aki kitalálta, hogy nyissák meg a nyílvánosság előtt. Amúgy egy kis történelem: A Nemzetközi Mozart Alapítvány rendezte be a lakást egy kiállítással, és 1880. június 15-én nyitotta meg a kapuit. Kinéztem az egyik kis ablakon, és akkor borzongtam meg. Mozart is állt itt biztosan, és tette ugyanazt, amit most én. 

Ez hiányzott. Az érzések, a cikázó gondolatok, a lendület, ami elfeledtette velem, hogy milyen hideg van, végre átéreztem a várost, és örültem, hogy ott lehetek. Mozart kezdte, majd követte a könyvesbolt, ahol be is vásároltam. Szert tettem például egy fotóalbumra. és egy ajándékra is, ami nem éppen adventi meglepetés, de igen hasznos lesz annak, aki kapja. Legalábbis remélem. A kávém elmaradt, de csak azért, mert közben más érdekes dolog is történt velem, és bevallom közben megfeledkeztem róla. Feldobott a város hangulata. Mostmár az adventi vásárt is más szemmel láttam. Kóstolgattam, cseverésztem németül, amit persze egy salzburgi bódés jó néven vesz, hiszen szinte mindenki angolul szól hozzá. Szüleimnek vettem ezt-azt, és olyan fűszereket válogattam össze, amit egy barátnőkkel eltöltött Mikulás házibulin fogunk felhasználni. Kezdett magába szívni az adventi forgatag. Ehhez nagyban hozzájárult az a körülbelül egy órányi szünet, amit nem a csapattal, ovisként kellett eltöltenem, hanem magam fedezhettem fel a várost egy térképpel. 

A második nap úgy délig bírtam ismét a menetelős, játékszabályokkal tűzdelt városlátogatást. Tényleg csak velem van a baj, a szervezés, a magyarországi és a salzburgi idegenvezető is tökéletes volt a feladatra, a csoport tagjai jófejek voltak, de én Párizsban is megszöktem, Firenzében is egyedül éreztem magamat a legjobban, és Salzburgban is folytogatott az időhiány és a szabadságom korlátozása. Tehát leszögezném az út megtervezésével és kivitelezésével probléma nem volt. 

Előre tudtuk minden nap milyen célpontok vannak. Tudtam, hogy délután lesz egy adventi éneklés a St.Andra-Kirche-ben, a Mirabellplatz-on, aztán valami ördög felvonulás, amiről az idegenvezető lány - a magyarországi - már legendákat mesélt. Engem egyáltalán nem ragadott magával az ördögök eme remek néhány órája, amikor beöltözve, kolompokkal a fenekükön végig vonulnak egy kordonokkal elzárt helyszínen, és néha kiragadnak a tömegből sikítozó lányokat, hogy a földön ‘ütlegeljék’ őket virgáccsal. Tuti én lettem volna az egyik kiszemelt, ezt olyan élesen láttam magam előtt, hogy inkább tereltem is a témát. Ismét zendülésre adtam a fejem, és újra kedves mosolyomat elővéve közöltem, én visszamennék a szállodába megírni a cikkem felét legalább, mert ahogyan a dolgok állnak, kétlem, hogy én hazafelé a buszon gépelni fogok. Nem hazudtam, tényleg irogattam a szobámban, de az ördögök mégis hatással voltak rám, én is rosszaságra adtam a fejemet. Úgy döntöttem elmegyek sétálni, úgyis azt beszéltem meg a csoporttal, hogy a vacsoránál találkozunk. Fogtam egy térképet, rajzoltam egy útvonalat, és elindultam. Már este volt, így a díszkivilágítás beragyogta az egész várost. 

Nem szeretek ilyen mézes-mázosan fogalmazni, és most sem túlkapásról van szó, tényleg ragyogott az egész város, szinte egyetlen fát sem hagytak ki, mindenhol arany égők, karácsonyfák, adventi koszorúk. Itt nem kellett keresgélni a lehető legjobb illusztrációkat a cikkemhez, inkább azt kellett figyelnem, hogy ne fotózzak le mindent, mert annyi idő a világon nincs, hogy mindent megörökítsek ebben a városban. Másfél órányi séta, tucatnyi kép, és kigombolt kabát. Két napig majd megfagytam, de most kimelegedtem, de ehhez párszor hülyét csináltam magamból: hanyatt fekve fotózás egy hídon, meg csimpaszkodás egy póznán. Közben andalító zene, Michael Bublé a fülemben. Készültem, Párizs után tudtam, milyen fontos, ha az ember megfelelő zenét hallgat, miközben felfedez egy várost. Ettől olyan filmszerű lesz minden. Az összes zajt kiszűröm magam körül, csak arra koncentrálok, amit éppen fotózni szeretnék, vagy egyszerűen csak nézem azt, ami éppen megragadja a tekintetemet. Kissé irónikus tudom, de ebben a kivilágításban a Salzburgi vár, az a rideg Salzburgi vár tetszett a legjobban. 

A vacsoránál a többiek elmesélték, és kamerán megmutatták mit hagytam ki. Aztán elmeséltem én is ők mit hagytak ki. A vége az lett, hogy bár két órát fagyoskodtak, amíg az ördögök megérkeztek, mégis velem sétáltak haza a szállodáig. Meggyőző érveim lehettek. 

Hellbrunn. Ismét egy vár, bocsánat, kastély, és ismét egy adventi vásár. Igazából már volt bennem annyi energia, hogy ne zúgolódjak, meg értelme sem lett volna, mivel ez a kastély már nem Salzburg-ban volt, hanem negyed órányi buszútra, így innen lelépni esélytelen volt. A vásár letisztultabb, családias, meghitt. Itt nem volt aranyba öltöztetve semmi, egyetlen dísze volt a vásárnak, azok pedig a piros gömbök. De valami írdatlan mennyiségű. Nem szeretnék valótlanságot írni, de ha jól emlékszem a szervező hölgy azt mondta tizenegy ezer piros gömb díszíti a kastély udvarát és a fákat. Nem találom túlzónak, ezért mertem leírni. Plusz-mínusz pár száz. Erika mondta, hogy van a közelben egy park, meg egy állatsímogató, oda a gyerekeket viszik elsősorban a szülők. Kaptunk egy óra szabadidőt, kérnem sem kellett, lehet már sejtette, mi jár a fejemben. Volt egy átjáró, egy hatalmas kapu, ami mögött megcsillantak a piros gömbök egy olyan fán, ami nem volt se fenyőfa, se nagyon fa. Olyan semmilyen volt. De közelebb érve misztikus volt a látvány. Hatalmas volt, össze-vissza álló ágaira hol kisebb, hol egészen nagy gömböket aggattak. A szórt fényben felfelé nézve olyan volt, minha az ég lenne gömbökkel díszítve. A nyakam elzsibbadt, tekertem rajta egyet. Nem láttam mást, csak vizet, fákat, szobrokat a távolban. Rossz vagyok matekból, itt megsaccolni sem tudom mekkora területről van szó. Azt első látásra is tudtam, ezért jöttem én Salzburgba, nekem ezt látnom kellett, és azt is tudtam, hogy a cikkembe ez a rész biztosan nem fog beleférni, mert se nem advent, se nem díszkivilágítás és forraltbor illat. Ez művészet. Még a Nap is így gondolta, mert a harmadik napon itt sütött ki először. Ehhez zene sem kellett, hogy egy filmben érezzem magamat, a pillanat tökéletes műve volt. Mielőtt még elindultam volna a park felé egy kínai srác jött oda hozzám, és kérdezte, hol van a Hellbrunni Múzeum. Mondtam neki csak sejtem, mintha előbb ott álltunk volna, de ha élményt akar inkább sétáljon itt a parkban. Mosolygott, megköszönte, és elindult a sejtésem szerint mutatott épület felé. Köszi, gondoltam, látom megértetted a lényeget. Én mindenesetre sétálni indultam, mégis zenével, ahogyan kell.  A tervező egy olasz művész, Santino Solari volt, reneszánsz stílusban építette a kastélyt és a parkot is, később egy kertfelügyelő, Franz Danreiter igazította ‘moderné’ a park küllemét. Már amennyire azt a 18. század elején modernnek lehetett nevezni. Akkor biztosan kiemelkedő volt, ide jöttek ugyanis ‘bulizni’ az érsekek. 

A Nap sütött továbbra is, mivel a szobrok általában vízben álltak, szép fényt kaptak a víztükörről. Tettem egy hatalmas kört. Visszafelé, már a közelben jártam, reméltem, hogy most az egyik tónál végre úgy fog úszni a két hattyú, hogy pont a szobor és ők is látszódjanak. Nagyon felhúztak az elején. Viszont most sikerült egy jó kis fotót csinálnom. Mentem volna tovább, és kit látok a földön a tó előtt a kastéllyal szemben törökülésben? A kínai srácot. Ott ült, meg sem mozdult még a szeme sem rebbent, amikor elmentem előtte. Úgy döntöttem megörökítem. A tipikus múzeumot látogató turista felfedezi a nyugalmat. Ez lett mind közül a kedvenc képem. 

Meg sem lepődtem magamon, amikor az állatsímogatóban én is jógyerek módjára elvesztem a pónik és szamarak között. Édesek és viccesek voltak. Az egyik szamár megcsókolta az Iphone-omat, amiért eleinte elég sok rosszat kívántam neki, de irtó aranyos kép lett belőle, úgyhogy végül megbocsájtottam. Némely póni mikulásnak volt öltöztetve, az egyiknek belelógott a szemébe a sapka bojtja, ezen segítettem neki picit. Úgy megpusziltam volna, de ezt inkább nem mertem. Természetesen elkéstem, ezen sem lepődött már meg a csapat. Én azon viszont eléggé, hogy senki nem járt a parkban. Kivéve egyikőjüket. De ő fotós, tőle nem is vártam mást, tudtam, hogy ő is meg fogja találni a hátsó bejáratot. Hellbrunn varázslatos hely, kíváncsi lennék a téli havas, és a tavaszi virágos arcára is. Idővel mindkettőt megfotózom. 

Negyedik nap. Elhagytuk a szállodát, majd a várost is, és busszal a Stiegl-be vettük az irányt, egy sörfőzdébe. A sör meg én soha nem találtuk meg a közös nevezőt, és ez most sem volt másként. Érdektelen program volt a számomra, és újra társra találtam a hisztimben. Olyan verőfényes napsütést, és tiszta, páramentes levegőt, mint amilyet a buszból láttunk soha nem tapasztaltam még. Nem hogy Salzburgban, sehol a Földön. A hegyek legteteje is kristály tisztán látszott, mivel a buszban arról álmodoztunk, hogy bár felmennénk az egyik hegyen látott kilátótoronyba.A hegy lábától is messze jártunk, nem hogy a tetejétől, mégis a kilátó csúcsa is látszott. Szóval a fotóssal kiborultunk. Most kéne felmenni a Salzburgi várba, és fotózni a tájat, most kéne az összes hídat, meg most ezt és most azt. Ehelyett Stiegl. Legalább volt egy próbatétel a múzeumban, egy sörpiramis lefotózása, ami sehogy sem akart teljesen beleférni a képbe. Végül megint a hanyatt fekvés mellett döntöttem, a fotós pedig kuncogott mögöttem. Akkorra már összebarátkoztunk. Imponált, hogy valakinek tényleg csillogott a szeme, amikor meséltem a hellbrunni élményeimről. 

Sört kóstolni úgy, hogy nem szeretem nehéz. Ennél már csak egy nehezebb van: mosolyogni az osztrák pincérlányra, és elhitetni vele, milyen finom a limitált, csak karácsonykor főzött csodájuk. Biztosan az volt, mert mindenki más lehúzta, rólam meg sikerült egy olyan képet csinálni, amint éppen szagolgatom, és próbálok belekortyolni. Stiegl pipa. 

Úton az utolsó célpont, a Hangár-7 felé a buszban a fotós kérte, hogy mutassam meg neki a képeimet, mostmár kíváncsi rájuk. Nem volt gépem, Iphone-nal fotóztam, ezt beismerni egy milliós nagyságrendű géppel sétálgató világutazónak nem volt pirulásmentes feladat. Előre fordultam, amíg a képeimet nézegette, nem akartam látni az arcán a kifejezéseket, mert elég gyorsan el tudnak bizonytalanítani az emberek, ez elég nagy hibám. Hosszú ideig nézegette, aztán odahajolt mellém, és teljes őszinteséggel a szemében azt mondta, hogy reméli miután hazamegyek veszek egy gépet, elmegyek egy fotóshoz és megtanulok minden trükköt, mert ezt a látásmódot kár lenne veszni hagyni. Majd hozzátette, hogy az a hátizsákos srác hátulról fotózva, neki az tetszik a legjobban. 

Ha valaha elérek bármit is a fotózás területén, ha egyszer megkérdezik, mikor döntöttem el, hogy komolyabban akarok foglalkozni ezzel a szakmával, ezt a néhány percet fogom említeni. Az embernek kellenek az ilyen behatások, minden tiszteletem azoké, akik önmaguktól képesek valami nagyszerűt létrehozni mindenféle dícsérő bíztatás nélkül. Nekem nem menne, és nagyon hálás vagyok már most ennek a fotósnak, mert bármikor ránézek majd a kínai srácos képre eszembe fog jutni mit mondott nekem. 

Salzburg négy nap alatt mindent kihozott belőlem, amit vártam és amit nem. Örömöt, hisztit, nagy nevetéseket, és nagy ásításokat, művészetet, ihletet és igen, bevallom meghozta a karácsonyi hangulatomat is. Mégis sikerült megtőrnie bennem az ünnepi passzivitást. Vettem Mozart golyót - az eredeti Fürst-ből természetesen -, forraltbor fűszert, isteni eperlekvárt karácsonyi muffinhoz. A városban forgatott Muzsika hangjait pedig felkutatom és megveszem. Nem láttam még, de nem is bánom, most jött el az ideje, igazán tudom majd értékelni ilyen élmények után, és jártam számos forgatási helyszínen is. A cikket megírtam, bár őszintén sajnálnom, hogy ez a csak nem tizennégy ezer karakteres írás nem jelenhet meg helyette, így ‘csak’ a salzburgi adventről fog szólni. De remélem másoknak is meghozom a kedvét a városhoz, és ha van lehetősége, kilátogat. Aki pedig ezt az írásomat is olvassa talán még inkább megérti, miben rejlik a város különlegessége. Nekem már csak egy feladatom maradt: előhivatni a kínai srácos képet, és olyan helyre tenni a lakásomban, ahol mindig szem előtt lesz. 

Íme néhány a képek közül: 

/ Getreidegasse /

/ Rezidenzplatz - Chriskindl /

/ Sternbrau kintről /

/ Hellbrunn, azok a bizonyos hattyúk és a szobor /

/ Hellbrunn, a kapunál lévő fa /

/ Getreidegasse /

/ Hellbrunn, csokiba mártott almával /

/ Adventre rácsodálkozós /

/ hegylábánál megpihenős /

Bonbonban az igazság

Könyvet írni egy dolog. Interjút készíteni valakivel szintén. Saját magadat meginterjúvolni, és abból könyvet írni viszont szerintem a legnehezebb feladatok egyike. Steiner Kristóf megtette. 72 sztorit fogott össze, és Lélekbonbon néven megjelentette elmúlt évei legizgalmasabb történeteit. Hol családról, szerelemről, barátokról, hol ösztönző gondolatokról vagy éppen azok hiányáról mesél.

Egy évvel ezelőtt találkoztam vele először a Nyugatinál, a Costa kávézóban. Vele és Özgével. Egy interjút készítettem a Kiskegyed magazinnak arról, milyen az élete kint Londonban, és mivel tölti mindennapjait. Olvastam arról, hogy Kristóf már közel sem olyan, mint régen, sem külsőleg, sem belsőleg. Mesélt is mindenféle érdekességről, hogyan találkozott a kabbalával, miért jó meditálni, és arról, hogyan készül a vegán muffin. Azonban bennem maradt még kérdés bőven. Az olvasók minden bizonnyal ki lettek elégítve azokkal az infókkal, amiket egy interjú formájában közültünk, de én még szívesen hallgattam volna tovább a történeteket. 

Két hete Kristóf bemutatta Lélekbonbon című könyvét, és ebből az apropóból haza is utazott néhány napra. Egy év telt el, és én ismét bedobtam az ötletet: készítsünk interjút Vele. Akkor már olvastam ezt-azt - főleg Kristóf Facebook-ján - a könyvről, és úgy gondoltam, ezek a bonbonok érdekelni fogják az olvasói közönségünket is. Meg aztán végre én is izgatott lettem egy interjú kapcsán, amire már hetek óta nem volt példa. 

Kristóf - szerencsére - nem ért rá aznap, amikor a sajtóbemutató volt, így alkalmam nyílt el is olvasni a könyvet, még mielőtt kérdeztem volna róla. Azokban a napokban sok interjúm volt, és mást is olvastam, ezért úgy döntöttem a Lélekbonbon esti mese lesz. Hát rossz ötlet volt. Egyrészt azért, mert letehetetlen olvasmány, és másnap igencsak meglátszott rajtam az alvatlanság. Másrészről pedig, mert bizonyos fejezetei kikészítettek. Volt, ami pozitívan, és volt, ami negatív értelemben. Direkt nem írok fejezetcímeket, nem szeretnék senkit befolyásolni. A pozitív oldala a cselekvés, az azonnali írásra való késztetés, az energia voltak. Úgy éreztem most nyomban írnom kell, különben felrobbanok az ötletektől. Ez sem hangzik túl jól, beismerem, de a negatív érzések ennél sokkal rosszabbak voltak. Az irigység, a sóvárgás, a depresszió. Voltak olyan fejezetek, amelyek után inkább elkezdtem kényszerből pakolászni a fürdőszobában, csak hogy eltereljem a gondolataimat. Kristóf történetei között akadtak olyanok, amikre én is vágytam, hogy megtörténjenek velem. Ez nem adna okot persze arra, hogy beforduljak, és sírhatnékom legyen. Az igazi bajom az volt, hogy egy rosszabb periódus kellős közepén még egy könyv is azt bizonyította: akarat kell, és erő, hogy megvalósítsuk az álmainkat. Kristófnak ez sikerült. Nem kis munkával, de Ő már megjárta azokat az utakat, amiknek én még csak az elejét látom. Mint író, és mint ember. Elismert újságíró, világutazó, szerelmes. Végig gondoltatta velem az elmúlt időszakot. A sztorik, amiket leírt, egyszerűek voltak, tömörek, lényegretörőek. 

Egy kétnapos párizsi utazás, igazából egyetlen délutánja vezetett el odáig, hogy itthon ne találjam utána a helyemet. Aki ismer, az tudja, hogy mit jelent nekem Párizs, hogy mennyire vágytam oda vissza. Úgy éreztem megfulladok, odáig jutottam, hogy szponzort találtam a visszaúthoz, már csak egy-két lépés hiányzott ahhoz, hogy másod magammal kiutazzak. Végül ez nem jött össze, pedig már minden gondolatom e körül forgott. Olyan érzésem volt, mintha egy múzeum bejáratánál állnék, aminek a belseje az összes olyan gyönyörűséget rejti, amire én akkor és ott kíváncsi vagyok. De nem jutok el a csodákig, csak az ajtóig, mert nincs időm. Párizson végig száguldottam, szó szerint, mert időhöz voltam kötve, és bár nagyon hálás vagyok, hogy egy cikk miatt ennyire is kijutottam, borzasztó volt a következő néhány nap itthon. Belebetegedtem. Olyan ágynak esősen. Itthon várt a hír: leépítések vannak a szerkesztőségben, nem tudtam, hogy mikor szólnak nekem is, hogy ennyi volt. Állandó stressz. A stressz miatt hetekig nem tudtam írni. Nem találtam interjúalanyt, nem tudtam élvezni az írást. Párizsról szerettem volna írni, de nem ment, mert sírhatnékom volt. Félretettem jobb időkre. Végül a határidő döntött, le kellett adnom a cikket, így összeszorított foggal csak sikerült megírnom, de közel sem úgy sikerült, ahogyan kellett volna. Tehát ott volt az ihlethiány, a vágyakozás egy utazásra, és a többi lelki dologról inkább ne is beszéljünk. Nem is beszélnék. 

Szóval mindezek hiánya vezetett odáig, hogy Kristóf könyve tükröt mutasson egy hajnalig tartó olvasás folyamán. Én vagyok a szerencsétlen, aki nem merte azt mondani, hogy márpedig kimegyek Párizsba, ha törik, ha szakad. Én fogom mindig valamire, hogy újabban nem írok valami különlegeset, hogy készítek valami igazán izgalmas interjút. És én vagyok az aki ... 

Kristóf is szenved, mint a többi ember. Neki sem jön az ihlet, neki is kell néha egy nyugis kávézó, ahol várja az ötleteket, ő sem ismerte mindig a kabbala tanításait, a meditáció nyugtató hatását. Idő kellett ahhoz, hogy mindezeket felismerje, és megismerje önmagát. Ami pedig zseniális, hogy végül erről írta a könyvét. Összesen 72 ilyen sztorit. Bár biztos vagyok benne, hogy volt ott még bőven papírfecnikre firkantott gondolat. Ami különösen tetszett az az írások egyszerűsége volt. Na de egyszerűen írni is egy művészet. Pláne úgy, hogy a mögöttes tartalom olyan érzelmeket váltson ki, mint amiket belőlem kiváltott akkor éjjel. 

Kristóf könyve először összetőr, majd késztetésre ösztönöz. A könyv utolsó lapja után csak bámultam a plafont, aztán reggel elmerengtem a héven, délután pedig egy kávézóban egy pohár bor mellett arra a következtetésre jutottam, hogy voltaképpen minden rendben van. A terv része a depresszió is. Ez a könyv is. Valami új kezdete, valami nagyszerűé, egy eszköz arra, hogy igenis leüljek, és írjak, hogy kutassak, és kalandozzak. Csak abból, hogy elolvastam ezt a könyvet született egy képzeletbeli határ, amivel lezártam azt a néhány hetes rossz korszakot, egy interjú Kristóffal, ami újra ösztönzött további interjúk készítésére, és ez az írás, amit eredetileg csak a fióknak szántam, de úgy gondolom, ennyi őszinteséggel én is tartozom, ha már Kristóf ország-világ előtt el merte mesélni 72 történetét, egyet én is közszemlére bocsáthatok. És hozzá Kristóf néhány sorát, amit a könyvbe kaptam dedikálás gyanánt. 

Jelentése: boldogság

Egy jó cikk, egy érdekes könyv, egy sokatmondó interjú. Ezek töltenek fel engem energiával. Főleg az, ha valaki tollából olyan tapasztalatokat, gondolatokat olvasok, amikben magamat is megtalálom. Olyan ez, mint egy terápia. Mások fizetnek egy jó pszichológusért, akik lefektetnek egy kanapéra - gondolom, filmekben legalábbis így van - és kérdeznek, vagy csak simán hallgatnak. Egy jó írásban a sorok között vannak a kérdések, és gyakran a válaszok is. Ugyanakkor menedéket is nyújtanak, amikor rádöbbenek: bizony nem csak nekem vannak kilátástalan jövőképeim, nem csak én forgolódok hosszasan, álmatlanul éjszakánként,  és a többi és a többi. De ez csupán menedék, egy kicsit jobb érzés azáltal, hogy tudom, másnak is ugyanolyan rossz. Ez így elég furcsán hangzik, belátom, nem kívánom én, hogy más is szenvedjen, de ha már megtörtént, akkor miért is ne érezhetném így?! 

A menedék mellett azonban sokkal fontosabb a boldogság. Az erő, amit akkor érzek, ha elolvasok egy írást, vagy beszélgetek egy nagyon jót egy addig számomra idegennel. Amikor új ingereket kapok, tanulok a másiktól, és inspirálnak az olvasottak/hallottak. Olyankor azonnal írnék, mindegy, hogy mit, lehet csak azt az érzést, hogy most mennyire jól érzem magamat, mindegy, csak én is alkothassak, hogy érezzem, én is azok közé az emberek közé tartozom, akik azt a szöveget írták vagy azt a történetet mesélték el egy kávézóban. A legjobb az én szakmámban, hogy mindezek által a szenvedélyemmé, és mondhatom, lételememmé válik a munkám. Szükségem van ezekre az energiákra ahhoz, hogy boldog legyek. Mostmár biztosan tudom. Honnan? Amikor nincs, akkor úgy érzem megfulladok. Amikor semmi sem jó, csak ülök, és nem értem mi bajom van. Olyankor veszekszem azzal, aki nem érdemli meg, csak mert irigylem, amiért ő nem érzi azt, amit akkor én. Nem ízlik semmilyen étel, akkor nem jelent örömet beülni a kedvenc kávézómba...

Aztán hirtelen történik valami. Látok valakit a tévében, olvasok valakiről egy újságban. Akarom őt. Megkeresem, és interjút kérek tőle. Ő ad is, majd mintha ez lenne a mozgatója, mintha egy nagy kerék lenne, amit újra beindít egy lökéssel, sorra jönnek az újabb ötletek, interjúk, cikkek, írások a fióknak, minden. Megint boldog vagyok. Ilyen pillanatokban szokott jönni egy másik gondolat is. Amikor látom a fáradt, nyűgös, megtört embereket a héven, a metrón, amikor beszélgetek bárkivel, baráttal vagy rokonnal vagy azok baráratival. Mesélik, hogy milyen nehezen tudnak reggel felébredni, és bevonszolni magukat az irodába, és egész nap ímélekre, és telefonokra válaszolni. Amikor egyetemen algoritmusokat tanulnak, holott nem is ezzel szeretnének foglalkozni az életben, hanem mondjuk delfineket menteni a világ másik pontján. Nem boldogok. Boldogsághormont szabadítanak fel, amikor este elmennek futni, úszni, aerobicozni, de azok csupán a test kémiai válaszai, endorfin, és adrenalin. Mind múló dolgot. Másnap reggel ugyanúgy fel kell kelni. Ezért sajnálom őket, és adok hálát, amiért az én munkám maga az endorfin, és az adrenalin. Amiért egyik napom sem monoton, mindig újdonságokkal teli. Az én egyetlen, és állandó feladatom ‘csupán’ annyi, hogy ezt a lehetőséget a lehető legjobban kihasználjam. Azt már csak mi, írók tudjuk, hogy a ‘csupán’ szó néha mennyire de mennyire nehéz feladat. 

Szépségkirálynő bikiniben - Szunai Lindát fotóztuk

Szunai Linda, az idei Miss World Hungary győztese állt modell egy divatfotózáshoz a Hölgyvilág magazinnak. A Szépségkirálynő Léber Barbara bikiniket viselt.

A stáb:

Fotó: Papp Enikő Fruzsina
Modell: Szunai Linda
Smink: Mayer Lilla
Haj: Demény Zoltán
Bikini: Léber Barbara
Styling: Czank Lívia

Néhány werk a fotózásról:

Íme a kész fotók:

Megjelenés a Hölgyvilág magazinban